Négyéves voltam, amikor a szü­lőfalum, a romániai Gura Humorului zsidó közösségét Transzisztriába deportálták. A legtöbbjüket meggyilkolták, a nagymamám is ott halt meg. A család többi része azonban megmenekült, majd 1950-ben, nem sokkal a bár micvám előtt, sikerült elmenekülnünk Romániából, és Izraelben telepedtünk le.

Izraelbe érkezésünk után a szüleim, akik vizsnici hászidok voltak, azonnal jesivát kezdtek keresni a számomra. Végül a lodi lubavicsi jesivába kerültem. Másfél évet töltöttem ott, majd az apám – aki aggódott a jövőbeni megélhetésem miatt – átíratott egy Tel-Avivban működő autószerelő iskolába. Amikor beszámoltam erről a rabbimnak, Jona Edelkopfnak, ő azt ajánlotta, hogy levélben kérjem a Rebbe tanácsát.

A levelemben felvázoltam a családom helyzetét és megindokoltam, hogy miért kell elhagynom a jesivát. A Rebbe a következőket válaszolta: „Egyértelmű, hogy csodákra volt szükség ahhoz, hogy jesivába járhass …  fel kell ismerned, hogy milyen nagy segítséget kaptál odafentről ahhoz, hogy a számodra leginkább megfelelő útra lépjél, mind szellemileg, mind fizikailag. Azt is tudnod kell, hogy próbatételként gyakran támadnak olyan gondolataid, melyek a tanulás megszakítására sarkallanak. El kell felejtened ezeket a gondolatokat … Egyértelmű, hogy amikor majd a saját megélhetésedről kell gondoskodnod, az Örökkévaló, aki a világ minden teremtményét ellátja, rólad is gondoskodni fog … Az ember megélhetése kizárólag Istenen múlik, így tehát, ha most megerősíted a kapcsolatodat a Tórájával és a parancsolataival, azzal nagyban elősegíted a későbbi megélhetésedet. Ha azonban túl korán elhagyod a Tóra sátrát, akkor hátráltatod mindezt.”

Én azonban a Rebbe tanácsa ellenére elhagytam a jesivát, és autószerelést kezdtem tanulni a szekuláris Tel-Avivban. Levágtam a hosszú pajeszomat, mert tudtam, hogy ott ez furcsának tűnne, és nem akartam szégyenkezni a többiek előtt.

Egy nap azonban, amikor koszosan és olajosan hazafelé tartottam a műhelyből, hirtelen nagyon bántani kezdett, hogy otthagytam a jesivát. Ismét levelet írtam a Rebbének, aki, mint később is mindahányszor, válaszolt soraimra.

„… A döntés a te kezedben van. Ha valóban a Chábádhoz akarsz tartozni, ahogy írtad, akkor semmi sem állhatja az utadat. Ehhez az elkötelezett tóratanuláson át vezet az út és nincs szükség arra, hogy minden egyes lépésedet előre megtervezd és folyamatosan eredményeket várj … Mindenekelőtt teljesítsd a Sulchán Áruch elején leírtakat: ‚Ne szégyenkezz a gúnyolódók előtt’ … Bölcseink biztosítanak minket arról, hogy ha valaki igyekszik, akkor eredményes lesz”.

Ahogy korábban is, a Rebbe ismét megáldott és szerencsét kívánt. Ez alkalommal éltem is vele. Sikerült minden aggodalmamat félretenni a jövőbeni megélhetésemmel kapcsolatban, és visszatértem a jesivába Tórát tanulni. A Rebbének természetesen igaza lett. Az Örökkévaló gondoskodott a megélhetésemről, de még a gyermekeim, az unokáim és a dédunokáim megélhetéséről is. Mindegyikük hászid, és egyikük sem szenved hiányt.

Miután hat évet tanultam a lodi Chábád jesivában, New York­ba utaztam, mert nagyon sze­rettem volna találkozni a Rebbével. Ez 1958-ban történt. Két éven át tanultam Crown Heights­ban, majd megismerkedtem Miriammal, akit feleségül vettem.

Miután kitűztük az esküvő időpontját, elmentem a Rebbéhez és megkértem, hogy tartsa ő az esküvőnket. Tudtam, hogy akkoriban már nem vállalt ilyesmit, de úgy gondoltam, hogy jó érveim vannak. A Rebbe végighallgatott, de nem vállalta az esküvő levezetését. Ezzel együtt megígérte, hogy velem lesz a szertartás alatt. „Tudasd velem, hogy mikor kísérnek a chüpe alá és akkor rád gondolok majd. Amikor pedig rád gondolok, az éppen olyan, mintha jelen lennék és megáldanálak. A spirituális világban a tér és az idő nem számít”.

Ezt hallva teljesen megnyugodtam. A Rebbe velem lesz lélekben. Tudom, hogy sokaknak ez furcsán hangzik, de számomra ez ahhoz hasonló, mint amikor a Skype-on keresztül beszélünk valakivel. Lehet, hogy az illető Ausztráliából jelentkezik be, de mégis velünk van a számítógép monitorán keresztül. Látjuk és halljuk őt. Ez jól példázza a szellemi kapcsolatok működését. A másik fél hiába van távol tőlünk fizikailag, valójában mégis velünk lehet.

Aaron Dalfin rabbi

Megjelent: Gut Sábesz 23. évfolyam 2. szám – 2020. szeptember 24.