Egyszer, úgy purim környékén, a következővel hívott fel Chaim Mordechai Hodakov rabbi, a Rebbe egyik titkára:
„Azt tanuljuk, hogy az ember vonuljon száműzetésbe, ha Tórát akar tanulni. Ennek szellemében minden évben több száz montreáli jesivatanuló hagyja el a várost, hogy máshol folytassa a tanulmányait. Peszáchkor szoktak hazatérni, ezért helyénvaló lenne, ha összehívná őket egy Tóráról szóló konferenciára”. Hodakov rabbi arra kért tehát, hogy több száz fő számára állítsak össze egy tartalmas programot, számos előadó meghívásával.
Nem voltam lelkes, ezért így feleltem neki: „Először is dolgoznom kell. Nincs időm arra, hogy megszervezzek egy ilyen rendezvényt, ráadásul már csak egy hónap van peszáchig. Másodszor pedig hogyan tudnék kapcsolatot létesíteni ezzel a több száz jesivatanulóval? Montreál hatalmas város. A lubavicsi közösség mellett nagy számban élnek itt belzi és szatmári hászidok is, nem is szólva a litván és szfárádi zsidókról, akik szintén sokan vannak. Minden csoportból rengeteg fiatal megy más városba tanulni. Honnan szerezhetném meg a nevüket és a telefonszámukat? Ez nem nekem való feladat’.
„Ezt még is hogy érti?” – kérdezte Hodakov rabbi.
„Nem akarom megsérteni, de úgy érzem, nem látja át, hogy mekkora feladatról van szó. Én egy egyszerű, földi halandó vagyok csak, ez a kérés meghaladja a képességeimet. Nem vezetek Chábád-központot, nincs irodám, nincsenek alkalmazottaim” – feleltem.
„Akkor mondhatnék csak igent, ha tudnám, hogy a Rebbe maga áll e kezdeményezés mögött. Ha a Rebbe kér valamit, akkor hegyek mozdulnak meg és bizonyára én is össze tudnám szedni magam, hogy végrehajtsam az utasítását. Kérem, mondja meg, hogy a Rebbe jelölt-e ki engem személyesen erre a feladatra” – tettem hozzá.
Egy ideig nem jött válasz, majd meghallottam valaki köhögését. Ekkor hirtelen felugrottam, mert azonnal ráismertem. Ezer közül is felismertem volna a Rebbe köhögését, még a Szahara közepén vagy a Himalája tetején is. A Rebbe Hodakov rabbi közelében volt és végighallgatta a beszélgetésünket. Az volt az általános szabály, hogy a Rebbe nem bonyolít telefonbeszélgetéseket, de időnként egy másik kagylót használva követte a fejleményeket. Ez alkalommal is ez történt és úgy döntött, jelzi, hogy ő is a vonalban van.
„Akkor tehát mit mondjak a Rebbének?” – tudakolta Hodakov rabbi.
„Mondja azt, hogy a Rebbe áldására van szükségem ahhoz, hogy sikeresen teljesítsem a megbízatást és reményeim szerint elégedett lesz az eredménnyel” – válaszoltam.
Nem tudom, hogyan, de végül tényleg sikerre vittem a rendezvényt. A konferencia elnöke egy tehetséges jesivatanuló – ma nagyra becsült jesivaigazgató –, Avraham Gerlitzky volt és a város több neves rabbija tartott előadást.
A konferencia után levélben számoltam be a Rebbének az eseményekről. Válaszában a Rebbe kifejezte elismerését és bölcseinket idézte: „aki százat birtokol, kétszázat akar”, majd megáldott: „Adja az Örökkévaló, hogy jövőre még nagyobb sikert érjen el!”.
Mayer Plotkin rabbi
