A Tennessee államban fekvő Nashville-ben nőttem fel, ahol apám orvosként dolgozott. 1977-ben mindannyian Brooklynba utaztunk, hogy a lubavicsi központban tölthessük az őszi ünnepeket. Ez volt az az év, amikor a Rebbe szívrohamot kapott. Apám kollégáival együtt egy mini kórházat hozott létre a helyszínen, hogy a Rebbe megfelelő ellátásban részesülhessen.
Egy évvel később átköltöztünk Brooklynba. Apám lett a Rebbe orvosa, majd egy idő múlva a rebecen kezelését is átvette. Nagyon közeli kapcsolatot alakított ki a rebecennel, ezért amikor 1983-ban megszületett a húgom, Rivky, elvitt minket hozzá.
1987-ben, amikor tizenkilenc éves voltam volt az első alkalom, hogy igazi beszélgetést folytathattam a rebecennel. Mivel akkoriban kezdtem el a párválasztáson gondolkodni, megkérdeztem, hogy beszélhetünk-e erről a témáról. Számos jó tanáccsal látott el.
Egy évvel később megismerkedtem a vőlegényemmel és eljegyeztük egymást. Mivel a rebecentől kértem tanácsot ez ügyben, úgy éreztem, hogy meg kell osztanom vele az örömhírt. Fontos volt a számomra, hogy ne másoktól tudja meg. Erre 1988. január 29-én került sor, tizenkét nappal a rebecen váratlanul bekövetkezett halála előtt. […]
Elmondtam a rebecennek, hogy megtaláltam a páromat. „Mi a fiatalember neve?” – kérdezte. „Levi Yitzchak Shemtov” – feleltem. „Csak nem Bentzion Shemtov unokája?” – tudakolta. „De igen” – erősítettem meg. Ekkor a rebecen elmosolyodott és így szólt: „Nagyon örülök, mert így biztos lehetek benne, hogy jiddisül beszéltek majd a gyermekeitekkel”. A jiddis megőrzése nagyon fontos volt a számára.
Az esküvő után sok év telt el, mire várandós lettem. Nehéz időszak volt, de nem bizonytalanodtam el, hiszen a rebecen azt mondta, hogy majd jiddisül beszélünk a gyermekeinkkel. Így is lett. Gyermekeink születtek, akikkel a mai napig jiddisül beszélünk.
Még 1988-ban, két nappal a rebecennél tett látogatásunk után, felhívott telefonon. Megszámlálhatatlan áldással árasztott el. Többek között azt is mondta, hogy szerető nagymamaként gondol ránk. Nagyon szerettem volna elvinni hozzá Levi Yitzchakot, de sajnos erre már nem volt lehetőség. Hirtelen leromlott az egészségi állapota és kórházba szállították.
Apám kezelte és hihetetlen módon, lelkének távozta előtt néhány órával, nem a saját állapota felől érdeklődött az orvosánál, hanem rólunk kérdezgette: „Hogy van az ifjú pár? Minden rendben velük? Boldogok? Mikor lesz az esküvő?”
A rebecen elhunyta és a gyászhét letelte után apám ellátogatott a Rebbéhez, aki szintén érdeklődött felőlünk. Amikor apám elmondta, hogy a történtek miatt egy szolidabb eljegyzési partit tervezünk, a Rebbe így szólt: „Minden úgy legyen, ahogy eredetileg eltervezték, ne tartsanak kisebb ünnepséget. Sőt, ha lehet, legyen nagyobb! Ne otthon tartsák, hanem egy rendezvényteremben, nagy vidámság közepette, élő zenével! Azért tegyenek így, mert a rebecen is ezt akarta volna”.
Sarah Shemtov
