Mikor barátom, Daniel Mos­ko­witz rabbi – aki két évvel ez­előtti haláláig a Chábád főrabbija volt Illinois államban –, és jómagam fiatal jesiva tanulók voltunk, önkéntes tevékenységet vállaltunk a Merkos Shlichus nevű programban. Ez a program kifejezetten Chábád rabbi növendékeknek volt kitalálva, lényege, hogy olyan helyeken segítsük a zsidó közösség életét, ahol szükség van rá. Ennek keretében kaptuk a lehetőséget 1976 nyarán, hogy Svédországba utazzunk. Mindennel elkészültünk, amivel kellett, és kimentünk tíz napra, vagy két hétre, nem emlékszem pontosan.

Sok kisebb várost, falvat látogattunk meg, de főleg a fővárosban, Stockholmban maradtunk. Órákat tartottunk a helyi zsinagógákban, tanházakban, és tfilint meg mezüzéket osztottunk. Míg ott voltunk, mondták nekünk, hogy kb. két órányira van egy Vasteras nevű kis város, ahol él néhány zsidó család. Így elhatároztuk, hogy meglátogatjuk őket. Az ottani zsidók nem voltak vallásosak, egy embert kivéve, még emlékszem is a nevére, Gilindermannak hívták. Mesélte, hogy családja 1948-ban alijázott, s hogy egy kis ideig még ő is élt Izraelben, ahol Kfar Chábádban lakott, s egy lubavicsi jesivában tanult. Ezt követően családja visszatért Európába, ő meg végül egy Vasteras faluból származó zsidó nőt vett feleségül, így került ide.

Lenyűgözött minket a története, s szerencsére még sok időt tudtunk onnantól kezdve együtt tölteni. Mesélt a mindennapjairól, hogy tölti őket. Ő volt az egyedüli vallásos, de rendszeresen tfilint kötött magára, s kerülte a nem kóser élelmiszert. Tekintettel arra, hogy nem volt a környéken kóser vágó, ő maga vágta csirkéit, hogy kóser húst fogyaszthasson. Mesélte továbbá, hogy a faluból minden zsidó össze szokott gyűlni Ros Hásáná és Jom Kippur alkalmából egy helyen, ami kb. 2 órányira van a falutól. Megtartják a szertartást, s mivel ő az egyetlen, aki ismeri a héber betűket, ő egyszerre az előimádkozó, a kántor, és a Tóra olvasó. Mondta, hogy sajnos autóval megy a helyre az ünnepek alatt, ezekkel a szavakkal: „Én vagyok az egyetlen… meg kell mentenem ezeket a zsidókat, szóval a nagy ünnepeken autóval kell mennem..”

Akkori küldetésünk ennél tovább nem terjedt, így megírtuk a beszámolót a Rebbének. Nagyon kellett, hogy örüljön a jelentésünknek, mivel pár héttel később, Binyomin Gorodetzky rabbi, a Rebbe európai képviselője mondta, hogy a Rebbe olvasta a beszámolót, amiről a következőket mondta neki: „Svédországból kaptam híreket, hogy a jesiva diákjaink nagyon sikeresek voltak.” Ezt hallván nyilván majd kiugrottunk a bőrünkből örömünkben, de amit el kell, mondjak, és ami a lényeg, a következő: egy évvel később egy másik csoport is elment Svédországba, s ugyanúgy meglátogatták Gildermannt. Ő egy táviratot lobogtatott meg a bóchereknek, amit néhány nappal Ros Hásáná ünnepe előtt kapott a Rebbétől. Ezt írta: „Nagyon fontos, hogy zsidókat mentsél, és előimádkozz értük is Ros Hásánákor és Jom Kippurkor, de ünnepek alatt ne szállj autóba. Menj inkább már oda ünnepek előtt, s csak utána térj vissza. Isten áldása kísérjen micváid megtartásában és a jiddiskájt terjesztésében.”

Mikor ezt olvastam, a következőt kérdeztem magamtól: vajon hány jelentést kaphatott a Rebbe? A mienk csak egy volt a sok közül. Két átlagos jesiva diák voltunk, akik egy kis részletet írtak le egy kis falu egy szem zsidójáról. Egy faluról, ami annyira kicsi, hogy rajta sincs a térképen! Egy szem zsidó! A Rebbének ez elegendő indok volt, hogy táviratot küldjön. Minden ügyre, és különösképpen minden zsidóra, külön, személyes figyelmet fordított.

 

David Yosef Weitman rabbi

Megjelent: Gut Sábesz 18. évfolyam 12. szám – 2015. december 4.