Történetem kezdetén már több mint tíz éve házasok voltunk a férjemmel és a hatodik gyermekünkkel voltam várandós.
A férjem, Yitzchak Groner rabbi többször elutazott Ausztráliába és Új-Zélandra, hogy az ottani közösségeket segítse, illetve adományokat gyűjtsön. Melbourne-ben felajánlottak neki egy rabbiállást, de nem álltunk készen egy ekkora lépésre. Ehelyett visszatértünk New Yorkba, ahol a férjem a Chábád jesiva adománygyűjtő tevékenységét irányította Gurary rabbi mellett. Ez idő alatt történt néhány nyugtalanító esemény a gyermekeinkkel: Miriamot kis híján elgázolta egy teherautó, Yossit pedig fellökte egy taxi. Éreztem, hogy nem New Yorkban van a helyünk.
1957-ben a férjemet személyes megbeszélésen fogadta a Rebbe. Egy idő után mélyen felsóhajtott, majd így szólt: „Reb Yitzchak, milyen hétköznapi ügyekkel foglalkozunk”. Később kiderült, hogy éppen ebben a pillanatban ütötte el egy autó Reb Moshe Zalman Feiglint. Ő volt a sok gonddal küzdő ausztrál Chábád-mozgalom vezetője, s a halála után ismét felmerült, hogy a férjemnek kellene a nyomdokaiba lépnie.
Ez volt az első alkalom, hogy a Rebbe nyíltan felkért minket a költözésre. A férjem Ausztráliába utazott és azonnal nekilátott a közösség építésének, s eközben megpróbált elegendő forrást gyűjteni ahhoz, hogy mi is utána utazhassunk és letelepedhessünk. Erre 1958-ban került sor. Indulás előtt ellátogattam a Rebbéhez: „Azt kérem, hogy írjon meg mindent, ami magukkal történik” – mondta.
Melbourne-ben igen nehéz körülmények között éltünk. Az első otthonunkban az udvaron volt a vécé, alig működött a fűtés és bútoraink sem voltak. Anyagi nehézségekkel küzdöttünk és eladósodtunk. Én mindent megírtam a Rebbének. Beszámoltam a közösségben tapasztalható ellenségeskedésről is. 1960-ban felgyújtották az iskolánkat, majd a zsinagógánkat is. Elégtek a tóratekercsek, számos könyv és hivatalos okirat is. A férjem úgy döntött, hogy a nagyünnepekre elszegődik kántornak egy amerikai közösséghez. Egy helyi rabbi erre epés megjegyzést tett: „Süllyed a hajó és először a patkányok menekülnek el”.
Nagyon bántott a dolog, ezért írtam a Rebbének. „Végül is kinek a hajója ez? Tulajdonképpen minek vagyunk itt?” – kérdeztem. A Rebbe háromoldalas válasza hamar megérkezett. Azt írta, hogy meglepte a kérdésem: „Nem vitás, hogy a hajó az áldott emlékű apósomé […]. Boldog lehet az, aki e hajó személyzetéhez tartozik és e hajón tölt be tisztséget”. Elmagyarázta, hogy bár a férjem korábbi megbízatásai bizonyos szempontból kedvezőbbek voltak, ám csupán egy beosztott volt, különösebb felelősség nélkül. Most azonban ő a vezérigazgató és az ő vállán nyugszik minden. „Aki el tud vállalni nagy felelősséggel járó feladatokat, de továbbra is beosztottként dolgozik, az igazságtalan önmagával és a rá váró küldetéssel szemben is. Egy olyan országban, ahol a zsidóság gyerekcipőben jár, olyan vállalkozó szellemű vezetőre van szükség, aki képes alapjaiban megváltoztatni a zsidó életet” – jelentette ki. Ránk bízta, maradunk-e vagy könnyebb megélhetés után nézünk. Kiemelte, hogy csak akkor lehet sikeres egy küldetés, ha azt nem büntetésként vagy száműzetésként élik meg.
A levél hatalmas biztatást jelentett a férjemnek, ismét nagy energiával vetette bele magát a munkába. Sikeresen összegyűjtötte a pénzt a zsinagóga renoválására és számos új oktatási programot indított útnak. Néhány évvel később már lányiskolát nyitott, ahol maga az ausztrál miniszterelnök mondott beszédet. A fejlődés egy pillanatra sem szünetelt ezután.
Devorah Groner rebecen
