Miután elvégeztem a londoni középiskolát, felvettek a New York­ban működő Beis Rivka tanárképzőbe. Én voltam az első lány a családban, aki Amerikába ment. Tu­ristaként már többször jártam New Yorkban korábban is, elsősorban a nagyszüleim, Zalman és Rosalyn Jaffe társaságában, akik Manchesterben éltek. Ők igen közeli kapcsolatot ápoltak a Rebbével és a feleségével is.

Emlékszem, amikor kis koromban először látogattam el velük a rebecenhez. Izgatottan mentünk végig a President utcán, ahol a Rebbe háza állt. Ahogy beléptünk, egy nagy halom ajándékot láttam, amiket különböző emberek és közösségek küldtek nekik. Úgy éreztem, mintha a királynőhöz érkeztünk volna. A lakás nem volt fényűző, inkább hívogató és barátságos, a rebecenből pedig elegancia sugárzott. A nagyapám kérésére énekeltünk a rebecennek és elmeséltük, hogy miről tanulunk és mivel töltjük az időnket. Különösen az érdekelte, hogy a Rebbe által útnak indított programokon részt veszünk-e. Amikor beszámoltunk neki a részletekről, nagyon elégedett volt és cukorkával kínált minket.

1984-ben, amikor a nagyszüleim meglátogattak, elvittek számos unokájuk társaságában a rebecenhez. „Chaya már itt tanul a Beis Rivka szemináriumban” – újságolták büszkén. „Nagyszerű, tartsuk a kapcsolatot” – mondta erre a rebecen. Azt gondoltam, hogy ez csak egy udvariassági formula a részéről, de mielőtt indultuk volna, a rebecen hozzám fordult: „Ne felejtsd el, hogy van a környéken egy jó barátod. A nagyszüleid majd megadják a telefonszámomat, keress bátran”. Jólestek a szavai, de nem igazán értettem, hogy mit ért ez alatt. Ő lenne a barátom, aki a környéken lakik? Néhány hét múlva telefonáltam, de a bejárónő vette fel és közölte, hogy a rebecen elfoglalt. Kicsit megkönnyebbültem, mert nyomasztott a szituáció, és csak egy üzenetet hagytam, hogy majd máskor újra próbálkozom. Ezt követően többször telefonáltam, de a rebecen soha nem volt elérhető. Végül úgy döntöttem, hogy inkább levelet írok. A levélben beszámoltam a tanulmányaimról, az alkalmi munkákról, amit végeztem és hasonló dolgokról. Az unokatestvérem, Leah éppen akkor készült az esküvőjére, de nem tudtam részt venni az esküvőn, olyan drága volt a repülőjegy Angliába. Eléggé bántott a dolog, de nem volt mit tenni. Amikor felhívtam a nagyszüleimet, hogy mázel tovot kívánjak nekik, a nagyapám megkérdezte, hogy mégis hol vagyok. „Hát itt, New Yorkban” – feleltem csodálkozva.

„Csak mert a rebecen keresett, és nem tudott elérni” – mondta nagyapám. „Tényleg? És miért?” – kérdeztem, miközben arra próbáltam rájönni, hogy honnan tudhatta meg a telefonszámomat. Némi nyomozás után kiderült, hogy az iskola titkárságát hívta, ahol azonban nem ismerték fel a hangját és közölték, hogy nem adhatják meg a tanulók elérhetőségét.

Nagyapám azt javasolta, hogy írjak neki még egy levelet, benne a telefonszámommal és azokkal az időpontokkal, amikor általában otthon tartózkodom. Így is tettem, bár azt továbbra sem értettem, hogy vajon miért akar velem beszélni a rebecen. A következő pénteken izgatottan vártam, hogy vajon hív-e. Figyelmeztettem a szobatársaimat, hogy kitől várható hívás, mert néha tréfás kedvükben voltak és viccesen szóltak a telefonba. Egész nap otthon voltam, csak egyszer kellett kiszaladnom vásárolni valamit. Amikor visszafelé mentem, az egyik barátnőm futott elém: „Épp most hívott” – mondta. „Csak viccelsz” – feleltem. „Azt mondta, hogy Mrs. Schneerson keresett a President utcából és kéri, hogy hívd vissza”. Visszarohantam a lakásba, és azonnal tárcsáztam a számát. Ez alkalommal ő vette fel a telefont: „Hallottam, hogy az unokatestvérednek most lesz az esküvője és nem tudsz ott lenni. Gondolom, most magányosnak érzed magad és honvágyad van, ezért akartam egy kicsit beszélni veled”. Most értettem, meg, hogy mire gondolt, amikor azt mondta, hogy van egy barátom a környéken. Valaki, aki gondol rám és törődik velem. Megbeszéltünk egy találkozót is.

A későbbiekben is tartottuk a kapcsolatot, amíg a szemináriumban tanultam. Az évek elteltével egyre jobban értékeltem a rebecen hívását, az aggodalmát és az együttérzését, illetve azt, ahogy vette a fáradságot, hogy kiderítse a telefonszámomat. Hihetetlen, hogy ezt egy tizenhét éves lányért tette. Azt gondoltam, hogy én tehetek majd valamit a rebecenért, hogy majd megkér valamire, pedig csupán jelezni akarta, hogy gondol rám és számíthatok a figyelmére.

Chaya Posner

 

Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 34. szám – 2024. május 2.

 

Megszakítás