Antwerpenben születtem, de 1939-ben, mikor a nácik megszállták Belgiumot, családommal Franciaországba menekültünk. Nem sokkal ez után Franciaország is elesett, s két részre szakadt. Az ország egyik fele a nácik, a másik meg a francia Vichy-kormány irányítása alá került. Sikerült átszöknünk a megszállt zónából, a szabad zónába, Marseillesbe. 1940 Sávout ünnepe után érkeztünk meg, és ki is alakítottuk gyorsan az új otthonunkat egy kóser étterem és egy zsinagóga közelében. Ezeket haszid zsidók vezették, akik csak úgy, mint a szüleim, Galíciából származtak. Akkoriban ez a kis zsinagóga volt az ottani zsidó élet központja, minden ott történt.
Rengeteg menekült volt, és mindegyik próbálta megtalálni elveszett szeretteit, várva az újraegyesülésre. A másik mindenkit érintő szükség a különböző konzulátusokon megszerezhető papírok voltak. Az összes konzulátus Marseillesben volt, és az emberek itt próbálták beszerezni azokat a papírokat, melyekkel reményeik szerint tovább utazhattak volna Spanyolországba, Portugáliába, vagy egy másik európai országba. Ez a kis zsinagóga minden délutáni és esti ima között úgy nézett ki mint egy piac, ahol az emberek információkat cseréltek és segítettek egymásnak. Tizennyolc éves voltam, s minden délután négy és hét között nagyapámmal tanultam. Akkor és ott láttam életemben először ezt a figyelemre méltó fiatalembert. Emlékszem, hogy volt valami a lényében, egyfajta fenség lengte körül. Divatos öltönyt viselt, elegáns nyakkendőt és finom kalapot, de a legfeltűnőbb megjelenésében nagy fekete szakálla volt. Mindenkire mosolygott, és mindenkinek előre köszönt, ám máskülönben nagyon csendes volt.
Míg mások folyamatosan beszélgettek, ő csendesen tanult egy félre eső sarokban. Egyik délután nagyapám azt mondta nekem: „Derítsd ki, ki ez az ember!” Elkezdtem mindenfelé kérdezősködni, mígnem valaki mondta, hogy Schneersonnak hívják, majd valaki hozzátette: „Ő a lubavicsi rebbe veje.”
Egy idő után feltűnt, hogy milyen sokat utazik Nizza és Marseilles között, habár egyszer
sem beszéltem vele. Nyolc hónappal később bejelentette a tanház közösségének, hogy Amerikába költözik, és jó ideig az volt az utolsó alkalom, hogy láttam. Évekkel később, 1956-ban New Yorkban találkoztam vele. Akkorra már ő volt a jól ismert lubavicsi Rebbe.
Szerettem volna, hogy támogassa a Poalei Agudas Yisroelt (lengyelországi szakszervezet és zsidó párt Izraelben), melynek aktív tagja voltam. Általa szerettem volna megnyerni az izraeli Chábád zsidókat is, így küldöttséggel mentünk meglátogatni. A delegációnkhoz csatlakozott Rolly Greisman, az izraeli hadsereg egyik őrnagya is.
Mikor megérkeztünk a Rebbéhez, ő rögtön hellyel kínált minket, ám mielőtt bármit mondtunk volna látogatásunk apropójával kapcsolatban, rögtön elkezdett kérdésekkel ostromolni minket, legfőképpen az őrnagyot. Ez emlékeim szerint több mint két órán keresztül tartott. Ha jól emlékszem este 11-kor érkeztünk, és kb. hajnali kettőkor távoztunk.
Kérdezte, hogy milyen az élet a seregben. „A katonáknak van elég szabadidejük. Mit szoktak ez idő alatt olvasni?” Az őrnagy mondta, hogy minden támaszponton van újságos bódé, ahol a katonák ingyen kapják az újságokat és magazinokat. „Van ott vallásos tartalmú újság is?” – kérdezte a Rebbe. Kiderült, hogy csak egy. „És mi a helyzet a vallásos könyvekkel?” – folytatta a Rebbe, de mikor megtudta, hogy nincs semmilyen vallásos témájú könyv, mondta, hogy ennek változnia kell. „Talán tudnál tenni ennek érdekében?” – kérdezte.
Ezt követően a Rebbe teljesen más irányba terelte a beszélgetést. Katonai dolgokról kezdett beszélni. Tankokról és páncélos kocsikról kérdezett. Milyen vastag az acél a kocsi két oldalán? Egyenesek vagy hajlítottak? Belülre vagy kívülre rögzítették őket? Az őrnagy nem volt biztos minden válaszában.
Majd a Rebbe arról érdeklődött, milyen fegyvert használnak az izraeli seregben. Abban az időben a Thompsont használták, ami az amerikaiaknak feleslegben megmaradt a második világháború után. „Miért nem Svédországból vesztek fegyvert?” Kérdezte a Rebbe. Az őrnagy nagyon meglepődött. „Miért, mi baj van ezekkel?” A Rebbe így válaszolt: „A svéd sokkal több golyót lő ki egy perc alatt, mint a Thompson. Valamint gyorsabb is.” Az ezt követő két órában a Rebbe végigment az összes létező harcászati kérdésen. A találkozó végén, mikor kimentünk tőle, az őrnagy azt mondta: „Még soha sem láttam ilyet. Még a hadseregben sem tudok senkit, aki mindent tudna. Vannak bizonyos emberek, akik egy adott téma szakértői, mások meg máshoz értenek, de olyat még sose láttam, hogy valaki mindenhez értett volna.” Ezen a megbeszélésen, a Rebbe úgy tűnt, hogy rácáfolt erre.
Aaron Noach Blasbalg
rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 18. évfolyam 50. szám – 2016. augusztus 30.
