1. A karmesternek, Jedútúnnak. Zsoltár Dávidtól.

2. Azt mondtam: Hadd őrzöm meg útjaimat, hogy ne vétkezzem nyelvemmel; hadd őrzöm meg szájamnak zaboláját, ameddig a gonosz előttem van!

3. Elnémultam csendességgel, hallgattam a jónak híján és fájdalmam megza-varodott;

4. hevűlt a szívem belsőmben, tűnődésemben tűz égett, kimondtam nyelvemmel: 

5. Tudasd velem, Örökkévaló, végemet, és napjaim mértékét, mennyi az! Hadd tudjam, mi mulandó vagyok.

6. Íme, arasznyira szabtad napjaimat, s földi létem olyan előtted, mint a semmi. Bizony, csupán lehelet minden ember, ki fennáll. Széla.

7. Bizony, mint árnykép jár-kél a férfi, bizony, hiábavalóságért zajonganak, fölhalmoz s nem tudja, ki gyűjti be.

8. Most pedig mit remélek, Örökkévaló, várakozásom te benned van!

9. Mind a bűneimtől ments meg engem, aljasnak gyalázatává ne tégy!

10. Elnémultam, nem nyitom meg számat, mert te eselekedted.

11. Vedd le rólam csapásodat, kezed támadásától elfogytam én!

12. Büntetésekkel bűnért fenyítotted a férfit, szétfolyattad, mint a moly, gyönyörűségét: bizony, lehelet minden ember! Széla.

13. Halljad meg imámat, Örökkévaló, fohászkodásomra figyelj, könnyemre ne hallgass; mert jövevény vagyok nálad, zsellér, mint őseim mind.

14. Tekints el tőlem, hogy erősödhessem, mielőtt elmegyek és nem vagyok.