Június 1-jén az Óbudai zsinagógában tartották Köves Salom és Schwartz Menuchi eljegyzését.
Egyszer volt, hol nem volt, Budapest budai részén, még pontosabban a sokat megélt Óbudán állt egy hatalmas zsinagóga. Ez a zsinagóga volt a budapesti zsidóság bölcsője. Tudni vélik, hogy már a III–IV. században élhettek itt zsidók. Sőt, ez volt az egyik első hely, ahol letelepedhettek, és az 1700-as évek első negyedében zsinagógát is építhettek.
Óbuda büszkesége
Az első imaház, amely nagyjából ott állt, ahol a jelenlegi óbudai zsinagóga, 1733-ban épült. Igen ám, de az idő viszontagságai, illetve a közösség növekedése miatt egy második zsinagógát terveztek ide, amely több ember befogadására volt alkalmas. Az új imaház tervei 1767-ben láttak napvilágot. Azonban mivel az épület alapozása nem volt megfelelő, idővel megroggyant. Mit volt mit tenni, újra kellett építeni. 1807-ben ez meg is történt. Sőt, egyes vélemények szerint a mostani zsinagóga elemei ma is a fennálló „óbudai” zsinagóga részei voltak. Történelmi pillanat volt, amikor 1821. július 20-án felavatták az épületet. Aztán hosszú-hosszú évtizedeken keresztül élt itt idős és fiatal, nő és férfi, zsidó és nem zsidó, mind-mind egymás mellett. A zsinagóga pedig csak állt, és szívta magába az élet körforgását, a helyi zsidó közösség mindennapjait. Majd 1900-ban restaurálták, és méltó módon a kor egyik legnagyobb zsinagógájává vált.
Amikor a világ viharai Óbudát is elérték
Történt aztán, hogy a zsidó világra nagy súly nehezedett. Sötét felhők gyűltek az ég alá, jajveszékelések töltötték meg a vidéket. A valaha gyönyörű imaterem százágyas hadikórházzá vált. A zsinagóga a háború súlya alatt elvesztette méltó ragyogását, és szomorú raktárhellyé alakult árván álló hatalmas terme. Lenyűgöző múltja, ott porosodott a lerombolt bima törmelékei alatt.
A háború végén hiába kérlelte a magányos épület, hogy hadd legyen újra az imák otthona, üres fülekre talált. Menedékház, múzeum és tévéstúdió arcát erőltették rá, miközben ő csak egyet akart, megpihenni és visszanyerni eredeti, pompás valóját, amelyért az Örökkévaló életre hívta. Könnycseppei évekig halkan koppantak, mély repedéseket vájva Óbuda bazaltkockái között, mígnem Köves Slomó rabbi vezetésével az épület folyamatosan megújult, és 2010 ros hásánáján büszkén, de szemérmesen lelkét újra a Teremtő kezébe helyzte, testét a vallási és közösségi élet szolgálatába állította.
Új élet a zsiangógában
A zsinagóga újjáéledt. Gyorsan terjedt a híre Budapest utcáin. Mindenki erről beszélt a zsidó közösségekben. Egyre csak nőtt a közösség.
A zsinagóga felvirágzása előtt azonban a teremtés 5762. évében, elul hónap 9-én az Örökkévaló a földre küldött egy derék legénykét. Ennek a legénykének a Salom nevet választották szülei, Dvora és Slomó. Aj, de nagy volt ám a boldogság! A legényke évről évre cseperedett, és szívta magába a tudást, no meg a labdarúgás rejtelmeit. Tórát tanult és labdát kergetett. A zsinagógában beszélt, a harmatos pázsiton pedig labdájával zsonglőrködött. Egy egész közösség követte nyomon, ahogyan a legényből ifjú, az ifjúból pedig férfi lett. A közösség ugyanúgy a magáénak érezte ezt a fénylő lelket, mint a szülei.
Történt aztán, hogy az ifjú feleséget keresett magának. Paripára pattant, messzi tájakon járt, árkon-bokron keresztül-kasul kutatott, de csak nem lelte a szerelmet. Míg végül egy csodálatos, napsütéses napon, ijár 26-án megérkezett a közösségbe is a jó hír, Salom megtalálta élete választottját. Nagy volt ám az öröm, a hírre mindenki felkapta a fejét. Nem is csoda, hogy az eljegyzés napján, 5786. sziván hó 16-án (június 1-jén) zsúfolásig megtelt az Óbudai zsinagóga imaterme.
Régóta várta már a közösség ezt az alkalmat. Együtt izgultak a szülőkkel, és követték, ki lesz a daliás legény választottja. Őszinte boldogsággal és gyermeki kíváncsisággal várta mindenki, hogy megismerhesse a menyasszonyt. Ez a nap is eljött. Schwartz Menuchi bája mindenkit elragadott. A fiatal lányról le sem tudja venni a szemét az ember, annyira bájos. Törékeny, mint a porcelán, termete karcsú, mint a nádszál, hosszú, fénylő, sötét haja, mint a legnemesebb, legsötétebb ébenfa belseje, mosolya pedig, mint a legédesebb datolya.
Táncolt apraja-nagyja, nagy volt ám a vigadalom. Szólt a zene, és öröm töltötte meg az ódon falakat.
Az ifjú pedig büszkén állt szíve választottja mellett, és gondolataik már az esküvő felé vezető úton jártak, amerre csak a szív mutathat utat. És hogy az mikor lesz? Még a szél, a nap, a hold vagy a csillagok sem tudnának rá válaszolni… de én igen. És majd egyszer el is mesélem.
Fotó: Halmagyi Péter
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.