Miért kell mindig imakönyvből imádkozni?

A Massachusetts állambeli Wor­ces­terben nőttem fel. Chá­bád ál­talános iskolába jártam, így már korán megismerkedtem a hászid tanításokkal. A bár mic­vám alkalmával az egyik ta­ná­rom, Velvel Konikov rabbi el­vitt magával a Rebbéhez. Azt a ta­lálkozót sohasem fogom elfelejteni.

Miután visszatértem Worcesterbe, elhatároztam, hogy a Reb­be hászidja leszek. Ez 1967-ben történt, a hatnapos háború idején, amikor a Rebbe meghirdette a tfilin-kampányt. Minden zsidó férfit arra biztatott, hogy tfilinben imádkozzon, mert ez a micva védelmet nyújt Izraelnek az ellenségeivel szemben. Ez nem volt egyszerű feladat. Idegeneket kellett megállítani az utcán és rábeszélni őket, hogy vegyék fel a tfilint. De mivel ez volt a Rebbe kérése, én is ez tettem.

Egy nap behívott az irodájába Hershel Fogelman rabbi, az iskola igazgatója, és megkérdezte: „Te is részt vettél a tfilin-kampányban tegnap?” Elmondtam, hogy így volt és azt is, hogy melyik belvárosi utcákat jártam végig. „Tudod, kinek a házába kopogtattál be? Worcester polgármesterébe! Tudd meg, hogy nagyon örült, amiért lehetőséget adtál neki, hogy tfilint rakjon!”

Ebbe az iskolába a 11. osztályig jártam, majd a Rebbe tanácsára követtem bátyámat, aki a montreali Chábád jesivában tanult. Ezzel azonban volt egy kis probléma. Bár apám nagyon örült, hogy mindketten ilyen komolyan vesszük a zsidóságot, mégis azt szerette volna, hogy ha a saját jövőnket is építjük, és egyetemre jelentkezünk. Azt mondta, hogy ideje elhagynunk a jesivát. Eleve nem értett teljesen egyet a döntésünkkel, és idővel egyre eltökéltebb lett. Elhatározta, hogy ellátogat a Rebbéhez. Tudta, hogy a Rebbe is járt egyetemre, így azt remélte, hogy majd sikerül meggyőznie arról, hogy nekünk is ezt tanácsolja.

Amikor értesültem a tervéről, nagyon ideges lettem. Apámnak nagyon határozott elképzelése volt az oktatásunkról, és féltem, hogy nem tudja majd türtőztetni magát a Rebbe jelenlétében, és tiszteletlen lesz.

Felesleges volt aggódnom. Egy kellemes, húsz perces beszélgetést folytattak, mely során a Rebbének sikerült meggyőznie apámat. Később apám elmesélte, hogy nagyon szívélyesen fogadta a Rebbe, így ő sem viselkedhetett másként. Ezzel együtt előadta az álláspontját. Elmondta, hogy nem kell ahhoz állandóan a jesivában ülni, hogy valaki vallásos zsidóként éljen. Az egyik bátyámat hozta fel példának, aki egyetemet végzett, tanárként helyezkedett el, mégis vallásos zsidóként élt. Elmondta, hogy ezt az utat szánja a többi gyerekének is. „Ha csak jesivában tanulnak, honnan lesz megélhetésük?” – tette fel a kérdést. A Rebbe megnyugtatta apámat, hogy nem kell aggódnia, mert az Örökkévaló gondoskodik rólunk. Minden embernek más az élethivatása és Isten képes mindenkit ellátni, bármi is legyen a feladata ebben a világban.

Érdekes módon apám elfogadta a Rebbe érvelését. Később sokszor elmesélte ezt a történetet nekem, mindig mosollyal az arcán. Mivel apám a megszokottnál több időt töltött a Rebbénél, a titkára, Groner rabbi többször belépett megnézni, hogy mi történik. A harmadik alkalommal a Rebbe felemelkedett a székéből és megkérte, hogy zárja be az ajtót. Nagyon megérintette apámat, hogy a Rebbe ennyire fontosnak tartotta a beszélgetésüket. A Rebbe képes volt rá, hogy egy találkozó alatt teljesen átformálja apám gondolkodását és leszerelje az ellenkezését.

A későbbiekben én is többször találkoztam a Rebbével. Egy alkalommal azért kértem áldást tőle, hogy megfelelően tudjak imádkozni. Attól féltem, hogy nem ejtem ki elég pontosan a szavakat, és ehhez kértem a segítségét. A Rebbe a következőt javasolta: „Amikor imádkozol, nagyon figyelj oda és mindig használd az imakönyvedet. Még egy egészen rövid ima alkalmával is”.

Meglepődtem, hogy ezt mond­ta, mert ez eddig is evidens volt a számomra. A Rebbe is mindig imakönyvből imádkozott, még akkor is, amikor csak egy áldást mondott el egy darab sütemény felett. Később értettem meg, hogy mi volt a célja. Amikor csoportvezetőként dolgoztam egy gyerektáborban, nem tudtam imakönyvből imádkozni, mert nekem kellett több száz gyerekre felügyelnem az imák ideje alatt. Ekkor vált világossá, hogy a Rebbe azt akarta mondani, hogy amikor lehetőségem van, mindig imakönyvből imádkozzam, még a legrövidebb imák esetében is, mert eljön majd az idő, amikor imakönyv nélkül kell elmondanom az imákat.

A Rebbe minden egyes találkozó végeztével rám nézett egy másodpercre. Ezeket a pillanatokat sohasem felejtem el. Mintha azt mondta volna: „Megmondtam, mit kell tenned, most menj és tedd meg! A hászidom vagy, én pedig a Rebbéd és ezeket kell megtenned nekem.”

Elchonon Lisbon

 

  • Küldés emailben

Fejezetek