„Énekelj egy dalt!”

A nevem Ben Zion Shenker. Szüleim 1921-ben érkeztek az Egyesült Államokba a lengyelországi Lublin környékéről. New York-ban telepedtek le, én ott születtem meg és nevelkedtem fel. Nagyjából 13 éves lehettem, amikor egy Joshua Samuel Weisser nevű, híres kántor meghallotta, ahogyan a zsinagógában énekeltem – egy pólisi stiebelben a Bedford Stuyvesant-on –, és megkérdezte apámat, megengedi-e, hogy csat­la­kozzam a kórusához. Bár a szü­leim kezdetben nem járultak ehhez hozzá, Weisser kántor addig erős­ködött, amíg végül kötélnek áll­tak, egyetlen feltétellel: ha el kell utaznom egy előadás miatt, ak­kor csakis a helyi rabbi házában szállásolhatnak el, hogy tudják, jó ke­zekben vagyok.

Weisser kántor egy ben­son­hurs­ti zsidó központ cházánja volt; a hozzá tartozó zsinagóga rabbija Shlo­mo Aharon Kazarnovsky, egy lu­bavicsi haszid volt. Az ő asztalá­nál hallottam először a Chábád ta­nításokról, és nála ismerkedtem meg a Chábád nigunokkal (dallamokkal), melyeket igen inspirálónak tartottam.

1946-ban, 21 éves koromban elkísértem apámat Erec Jiszráelbe; ott találkoztam egy Mose Simon Gesuri nevű férfival, aki haszid ze­nével foglalkozott. Ő kért meg arra, hogy vigyek el némi anyagot egy bizonyos Schneerson rabbinak, a lubavicsi Rebbe vejének.

Hazatérésem után nekiláttam, hogy felkutassam ezt a Schneerson rabbit, és meg is találtam az irodáját Crown Heightsben, az Eastern Parkway 770-es szám alatt. Bár előzetes egyeztetés nélkül érkeztem, szívélyesen behívott. Nem tud­hattam, hogy néhány éven be­lül ő lesz a Rebbe. Emlékszem azonban, hogy igen nagy benyomást tett rám. Karizmatikus volt, ez bizonyos, és érdeklődött irántam. Azt gondoltam, hogy egyszerűen átadom neki Gesuri úr küldeményét, és megyek, de kérdéseket intézett hozzám. Tudni akarta, ki vagyok, hol tanulok és miért mentem a Szentföldre. Így elmeséltem neki, hogy apám utazott oda meglátogatni a bátyját, és elvitt magával. Erec Jiszráelben írtam egy dallamot a 23. zsoltárhoz, az Isten a pásztoromhoz, amit azonnal énekelni is kezdtek egy haifai zsinagógában. Végül ez lett a leghíresebb szerzeményem.

Nem sokkal a Rebbével való találkozásom után kezdtem el járni azokra a beszédekre, melyeket különleges alkalmakkor tartott. Ezek nem elsősorban lubavicsi haszdioknak szóló beszédek voltak, és így nagyon népszerűvé váltak a környék jesivatanulói között, például az én iskolám, a Torah Vodaas, a Chaim Berlin, valamint más jesivák diákjai között.

A Rebbe ilyenkor nagyjából másfél órán át beszélt, számos témát érintve emlékezetből, jegyzetek nélkül, ami egészen megdöbbentő volt. Nyilvánvaló volt, hogy enciklopédikus tudással rendelkezik a zsidó szövegeket illetően, melyeket mélységükben elemzett. Azt gondoltam, zsenivel állok szemben, annyira inspirált tanításainak szépsége.

Miután ő lett a Rebbe, többször is lehetőségem nyílt a vele való személyes találkozásra. Két alkalmat szeretnék itt kiemelni.

Az első 1965-ben volt, amikor apám borzalmas balesetet szenvedett. Szukot első napjának reggele volt, apám ment lefelé a lépcsőn, kezében a lulávja, és elvétett egy lépcsőfokot. Elesett, fejét beütötte a falba, és koponyatörése lett. Mire megtalálták és kórházba szállították, kómában volt.

A helyzet szörnyű volt, és a csa­ládom engem küldött, hogy kér­jek áldást a Rebbétől. Amikor a 770-be értem, a Rebbe egy fár­bren­gen (haszid összejövetel) közepén volt éppen. Több száz haszidja zsúfolódott be a szukába, képtelenség volt, hogy odafér­kőz­zek hozzá. J. J. Hecht rabbi azonban, aki a Rebbe egyik jobbkeze volt, észrevette az idegességemet, és miután elmondtam neki, mi történt, keresett két em­bert, akik megragadtak a karomnál fogva, és egyenesen a Rebbe előtt tettek le.

A Rebbe először megdöbbent, de amikor látta, milyen borzalmas állapotban vagyok, megkért, hogy mondjam el, mi történt. Amilyen röviden csak tudtam, elmeséltem neki.

A Rebbe megkérdezte, mi az apám neve, és hogy hívják az ő anyját. Amikor megmondtam, a Rebbe hirtelen így szólt: „Énekelj egy nigunt”. Megdöbbentem, mivel egyáltalán nem volt kedvem énekelni, de követtem a felszólítást. A modzini haszidok egy jól ismert és népszerű dallamát énekeltem, és hamarosan az összegyülekezett haszidok mind velem együtt énekeltek. Nagy megkönnyebbülés volt a számomra.

Ezután a Rebbe Hecht rabbit kérte meg, hogy adja meg nekem az ő saját telefonszámát, amit meg kellett jegyeznem, hiszen – ünnep lévén – nem tudtam leírni. Arra kért, hogy ha bármit is el kellene mondanom neki, hívjam fel. Éjjel kettőkor hívtam a Rebbe otthonát, amikor apám állapota rosszabbra fordult. Ő maga vette fel a telefont.

Bár apám a következő napon, chol hámoed első napján elhunyt, annyi időre magához tért a kómából, hogy el tudja mondani a vidujt, a bűnvallomást, és ezért hálás voltam. Tartsák észben, hogy mi nem voltunk Chábád haszidok, de mégis így érdeklődött a Rebbe személyesen irántunk.

Majdnem tíz évvel később, 1974-ben még egyszer lehetőségem volt arra, hogy a Rebbe előtt énekeljek. Akkoriban Crown Heightsben éltem, Yosef Weinberg rabbi közelében, aki a Tán­já­ról tartott rádiós előadásokat. Egy napon odajött hozzám, és így szólt: „A Rebbe születésnapján – niszán hó 11-én – minden évben egy nigunt ajándékozunk neki. Az idei nigun azonban úgy tűnik, nem lett felkapott. Tudna egy dallamot komponálni a Rebbe számára?”

Nem tudtam, mit mondjak, mert azt se tudtam, hogy kezdjek hozzá. Így hát megkérdeztem, hogy a Chábád stílusában kell-e lennie, de azt mondta, hogy nem feltétlenül. Szabad kezet adott nekem, azt írhattam, amit akartam.

Elkezdtem hát gondolkozni, és a 73. zsoltárra írtam egy melódiát – ez az a zsoltár, melyet 72 éves korában mond az ember. Amikor elkészültem, felhívtam Weinberg rabbit, és megkérdeztem: „Mi legyen vele?”

Azt válaszolta: „Jöjjön el a kö­vetkező fárbrengenre, és üljön a Rebbe háta mögött. Amikor jelzek, kezdjen el énekelni.” Így is történt. A jelre belefogtam: „Vá­Áni kirvász Elojkim li tojv – Én pedig – Isten közelsége jó nekem.”

Először mindenki megle­pő­­dött. De aztán a Rebbe hát­ra­for­dult, és mosolygott, így folytattam a dalt, kicsit meggyorsítva a tempót. A Rebbe egyszer csak nagyon iz­gatott lett, és integetni kezdett a ke­­zével. Mindenki megjegyezte a me­lódiát, és együtt énekeltük újra és újra.

A feleségem a női részben ült, és egy hölgy, aki nem tudta, hogy az én feleségem, azt mondta neki: „Sziz ungenumen! Der Rebbe hat dosz ungenumen! – Elfogadta! A Rebbe elfogadta!”

 

Ben Zion Shenker rabbi

  • Küldés emailben

Fejezetek