Egy katona felesége

1973-ban, a jom kipuri háború kitörése előtt Izraelből New Yorkba utaztam a bátyám esküvőjére. Ottlétem alatt ellátogattam a Rebbéhez is. Mielőtt beléphettem volna hozzá, a Rebbe titkára, Leibel Groner rabbi azt mondta, hogy írjam le a kéréseimet egy papírra, amit ő előre odaad a Rebbének. Így is tettem. Leírtam, hogy férjezett vagyok, gyermekeim vannak, Lodban tanítok egy Chábád iskolában, és a bölcsőde díja több pénzt visz el, mint amennyit megkeresek. Arról szerettem volna megkérdezni a Rebbét, hogy nem lenne-e helyesebb otthon maradni a gyerekekkel, mint munkába járni és még kölcsönt is felvenni, hogy a bölcsődét fizetni tudjam.

Amikor beléptem a Rebbéhez, egy nagy halom levelet pillantottam meg az asztalán. Ő oda sem nézett, csak belenyúlt a halomba és pont az általam írt levelet vette elő. Gyorsan elolvasta, majd így szólt: „Látom, hogy az Oholéj Joszef Jicchák iskolahálózatban tanít, melyet az apósomról neveztek el. Tudnia kell, hogy a zsidó gyerekek oktatása áldást hoz magával, fizikailag és szellemileg egyaránt. Az ön és a családja számára is, nemzedékeken keresztül.” Ezt megismételte még egyszer, és véget is ért a találkozó.

Mielőtt hazaindultam volna Izraelbe, kitört a jom kipuri háború, és elég rosszul álltak a dolgok. A férjemet azonnal behívták egy harcoló alakulathoz. Mivel én még New Yorkban voltam, a gyerekeinket ismerősöknél és rokonoknál helyezte el. Annyit tudtam még meg, hogy a férjemet az egyiptomi frontra küldték Iszmáilijába, de több információhoz nem jutottam. Azonnal Groner rabbihoz fordultam, hogy még egy találkozót kérjek a Rebbétől, de ez nem volt lehetséges, hiszen néhány nappal korábban voltam nála. Sírásban törtem ki, mire Groner rabbi azt ajánlotta, hogy álljak meg a Rebbe szobájának bejáratánál, és amikor kilép, kérjek áldást a férjemre.

Amikor a Rebbe kilépett az ajtón, összeszedtem minden bátorságomat, odaléptem hozzá és elmondtam a kérésemet. A Rebbe így felelt: „Amikor visszatér a Szentföldre, minden családtagját egyben és egészségesen találja majd. Kérem, mindenképpen maradjon velem kapcsolatban és tájékoztasson a jó hírekről. Hívjon fel, vállalom a költségét.” Remegtem a meghatottságtól, mert biztos voltam benne, hogy minden a szavai szerint történik majd. És így is lett.

Nehezen jutottam Izraelbe szóló repülőjegyhez, mert minden helyet lefoglaltak a hazatérő katonáknak, orvosoknak és egyéb fontos személyeknek. Könyörögnöm kellett a légitársaságnak. Elmondtam, hogy a férjem a fronton harcol, a gyerekeimről pedig azt sem tudom, hogy éppen hol vannak. Végül adtak jegyet, de ülőhely nélkül. Azt mondták, hogy a padlón ülve kell utaznom. Amikor felszálltam a repülőgépre, egy katona azonnal átadta a helyét. Elmeséltem a többi utasnak, amit a Rebbétől hallottam. Azt hiszem, mindannyiuknak biztatást jelentett, még azoknak is, akik nem voltak vallásosak. A férfiak kipát vettek, vagy legalább egy szalvétát tettek a fejükre, és a repülőgép egy nagy, imádkozó zsinagógává alakult. Nagyon megindító látvány volt.

Az utazás végén a repülőgép hirtelen össze-vissza kezdett repülni, mert a közelünkben izraeli és egyiptomi vadászgépek csatáztak egymással. Annyira féltem, hogy sírni kezdtem. Ekkor az egyik katona hozzám fordult: „Miért sír? A Rebbéje megmondta, hogy minden rendben lesz önnel és a szeretteivel is”. Ettől végül megnyugodtam.

Amikor leszálltunk, a repülőteret teljesen sötétbe burkolózva találtuk. Tömegközlekedés sem volt, mert minden járművet háborús célokra használtak fel. Azért sikerült hazaérnem, és megtaláltam a gyerekeket is.

A háború még közel három hétig tartott. Sok izraeli katona meghalt vagy megsebesült, de a férjem épen és egészségesen tért haza, ahogy a Rebbe megmondta. A kérésének megfelelően azonnal felhívtam telefonon, hogy beszámoljak a jó hírről.

A háború után visszatértem az iskolába, és azóta is tanítok. Már 35 éve az Oholéj Joszef Jicchák iskolahálózatban dolgozom. Nem akarom útját állni az áldásoknak, melyek a családomat érik. Igaz, eleinte voltak anyagi nehézségeink, de később megemelték a fizetésemet, és már nem kellett kölcsön kérni ahhoz, hogy a gyerekek bölcsődei díját kifizessük. Az áldás pedig évről évre erősebbé vált. Láttam a gyerekeimet felnőni, végzettséget szerezni, megházasodni, és a saját gyerekeiket nevelni. Láttam, ahogy a Rebbe áldása minden nemzedékre kiterjed.

 

Zlata (Freiman) Hertzel

  • Küldés emailben

Fejezetek