A Rebbe tábornokai

1975-ben, húsz éves koromban az a szerencse ért, hogy megismerkedtem a Rebbe küldötteivel, akik a kaliforniai Lomitában szolgáltak: Benzion Friedman rabbival és feleségével, Estherrel. A találkozás megváltoztatta az életemet.

Tősgyökeres reform családban nőttem fel. Azért tősgyökeres, mert a dédszüleim még az eredeti, németországi reformmozgalom tagjai közé tartoztak. Nagyon kevés zsidó hagyományt kaptam az apámtól, aki maga is alig kapott valamit az ő apjától. Amikor egyszer megkérdeztem a nagyapámat, hogy a 12 zsidó törzs közül melyikből származunk, azt sem tudta, hogy miről beszélek. Amikor egy barátom mutatott egy fényképet, amelyben táleszben és tfilinben áll a jeruzsálemi Siratófal előtt, azt kérdeztem, hogy miért öltözött be arabnak. Fogalmam sem volt arról, hogy mit viselt.

Az erős zsidó identitásomat elsősorban anyámnak köszönhetem, aki egy cionista meggyőződésű családból jött. A rokonai egy része részt vett Zichron Jáákov megalapításában, ami egy Haifától délre fekvő város. Amikor kitört a jom kipuri háború, önkéntesként Izraelbe utaztam, ahol megtanultam egy kicsit héberül.

Miután visszatértem, találkoztam Friedman rabbival, és megkezdtem az utamat a judaizmus felé. 1976-ban a peszáchot Crown Heightsban töltöttem, s így lehetőségem nyílt arra, hogy lássam a Rebbét. Együtt imádkoztam vele a központi lubavicsi zsinagógában és részt vettem az általa vezetett fárbrengeneken, vagyis hászid összejöveteleken. Az első személyes találkozóra azonban csak évekkel később került sor. 1984-ben már a feleségemmel és a gyermekünkkel kaptunk lehetőséget, hogy személyesen beszéljünk vele. A találkozás rendkívüli hatást gyakorolt ránk.

A fiunk Down-szindrómával született. Minden szülő, aki ilyen helyzetbe kerül, tudja, hogy nagyon nehéz elfogadni ezt a szituációt. Először egy gyászperióduson esünk át, melynek során azt a gyermeket siratjuk el, akit szerettünk volna. Csak ezután kezdjük el értékelni azt, akit kaptunk és hálát adni érte Istennek.

1985-ben, amikor Avraham 2,5 hónapos volt, Los Angelesből Floridába repültünk, egy New York-i kitérővel. Szerettük volna látni a Rebbét, és az áldását kérni a fiunkra. Mint kiderült, ez akkor nem volt lehetséges, így azt a tanácsok kaptuk, hogy várakozzunk a Rebbe irodája előtt, és amikor visszatér a délutáni imáról, szólítsuk meg.

Amikor a Rebbe megjelent, megpillantott minket és hozzánk lépett. Avrahamra nézett, majd elővett egy pénzdarabot és a gyerek kezébe adta. A Down-szindróma miatt azonban Avraham izmai nem fejlődtek rendesen, így nem tudta megtartani az érmét, ami ezért a földre esett. Mielőtt megmozdulhattunk volna, a Rebbe már le is hajolt, felvette a pénzt és ismét Avraham kezébe adta, de ezúttal ráfordította a kis ujjait. Ezután a feleségemhez fordult, és így szólt: „A gyerekek az én tábornokaim. Ne aggódjon. Áldás lesz rajta”.

Avraham valóban áldott gyermek lett. Ma már 31 éves, és beragyogja az életünket. Független életet él, használja a tömegközlekedést és állása van. Amikor olyan szülőkkel találkozom, akiknek szintén Down-szindrómás gyermekük van, mindig azt mondom nekik: „Ha az orvosok feltalálnának egy gyógyszert, ami ‚normálissá’ változtatná a fiamat, beadnám neki, mert az volna a legjobb a számára. De utána nagyon hiányolnám. Úgy szeretem őt, ahogy van. Ő egy igazi áldás a számunkra”.

A Rebbe változtatta meg a személetünket. Az Avraham iránti rajongásunk tőle ered. A hozzá hasonló gyerekeket tábornokoknak hívta, a lubavicsi gyermekszervezetnek pedig a Civot Hásem – Isten hadserege nevet adta. Úgy tartotta, hogy az ilyen, különleges gondoskodást igénylő gyermekek a tábornokok a hadseregében.

Avraham is egy különleges gyerek, aki ártatlanságában az Örökkévaló által teremtett világ valódi arcát látja maga körül. Igazi áldást hozott az életünkbe, ám ezt csak azután értettük meg, hogy a Rebbe felhívta rá a figyelmünket.

David Mayer

 

  • Küldés emailben

Fejezetek