A jesiva nem csupán egy tanintézmény, hanem a zsidó identitás és hit megőrzésének központja.
A jesiva, mint a zsidó tudás és hagyomány központja, kulcsszerepet játszik a közösségek felépítésében. Chájim Binjámini rabbi története megmutatja, hogy egyetlen héber nyelvtanuló fiúból hogyan születhet meg egy oktatási intézmény, amelyből később egy teljes értékű jesiva nőhet ki.
Izrael és Brazília
A holokauszt borzalmai után, 1945-ben Isten segítségével Izrael földjére érkeztem. A vallásos Javne kibuchoz csatlakoztam, ahol a mezőgazdaságban dolgoztam, őriztem a földeket és Tórát tanultam. Egy idő múlva felkérést kaptam a Szochnut tóraoktatási részlegétől, hogy vállaljam el egy jesiva vezetését a brazíliai Rio de Janeiróban. 1954-ben érkeztem meg a feleségemmel Brazíliába. Amikor a fogadásunkra kiérkezett zsidóknál érdeklődtem a jesiva felől, nem értették, hogy miről beszélek. Úgy tűnik, valami félreértésről lehetett szó, mert akkoriban Brazíliában egyáltalán nem működtek jesivák. Amikor erről értesítettem a Szochnutot, a következő választ kaptam: „Mivel már úgyis ott van, igyekezzen minél többet tenni a közösségért a szerződésbe foglalt két évben”.
Egy nap, amikor a feleségemmel sétáltam és héberül beszélgettünk, egy zsidó fiú érdeklődni kezdett a nyelv iránt. Ő lett a héber tanulócsoport első tagja, melyből azután a Bár Ilán iskola megszületett. Három évvel később már hatszáz diákunk volt.
A brazil jesiva
1963-ban telefonon kerestek a Szochnutból, és arra kértek, hogy térjünk vissza Rio de Janeiróba. Éltünk a lehetőséggel és hat év elteltével ismét Brazíliában voltunk. Sajnos az iskola spirituális színvonala drámaian lecsökkent. Az iskola ugyan vallásos szellemben oktatott, de a diákok nagy többsége szekuláris otthonban nevelkedett, így amit felépítettek hét közben, az semmivé lett az otthon töltött hétvégék alatt. Egyértelmű volt a számomra, hogy egy valódi jesiva megalapítása nélkül nem lehet jelentős fejlődést elérni. 1966-ban sikerült megalapítani a Machane Israel nevű jesivát Petropolisban. Ez egy régi település a Rióhoz közeli hegyekben, mely egykor a brazil királyi család kedvelt üdülőhelyeként szolgált. Az első évben húsz diákunk volt, akik az ország különböző részeiből érkeztek. Ebben az évben utaztam el először a Rebbéhez és vettem részt az általa vezetett hászid összejöveteleken. Központi helyre ültettek. A Rebbe egymás után mondott lechájimot a küldötteivel, majd egyszer csak felém fordult és szélesen mosolyogva így szólt: „Maga is egy küldött”.
Néhány év elteltével ismét Brazíliából kerestek telefonon és arról panaszkodtak, hogy a jesiva a szétesés szélére került. A Brazíliába vezető úton megálltam New Yorkban és elmentem a Rebbéhez. „Senki sem gondolta, hogy ismét vissza kell térnie, de úgy tűnik, hogy maradt még munka a számára” – mondta. A jesivát sikerült talpra állítani és a hallgatók már hászidizmust is tanultak, továbbá elutaztak az ország különböző városaiba, hogy Tórát tanítsanak. Az is kiderült, hogy égető szükség lenne egy hasonló intézményre, lányok számára.
Olyan mint a gyertya
Bár sokan mellénk álltak a helyi közösségben, nem voltak kevesen azok sem, akik ellenezték a tevékenységünket. Egy alkalommal megkérdeztem a Rebbét, hogy miért ütközünk ennyi nehézségbe. Ő így felelt: „Mivel az asszimiláció ellen küzd, a negatív erők ellentámadást hajtanak végre. Ez olyan, mint a gyertya lángja: mielőtt a láng kialudna, még lobban egyet. Ne tántorítsa el a sok nehézség, inkább sarkallja még több munkára!”.
A cikk a Gut Sábeszben jelent meg.
További cikkeinket Facebook-oldalunkon is megtalálja!
