Amikor elkezdtem a Tóra törvényei szerint élni, a férjem nehezen birkózott meg az új helyzettel. Hirtelen olyan dolgokat tettem, amelyeket korábban sohasem, ezért úgy érezte, mintha egy másik emberrel élne együtt, mint akivel egykor összeházasodott. Nem örült a számtalan változásnak.
A Rebbéhez fordultam tanácsért és egy meglehetősen öntelt levelet írtam neki: „Úgy határoztam, hogy követni fogom a Tóra parancsolatait, a férjem azonban nem hajlandó együttműködni velem. Nekem az a kötelességem, hogy továbbra is így tegyek, függetlenül attól, hogy ő mit mond, ugye?”
Biztos voltam benne, hogy a Rebbe valami efféle választ küld majd: „Persze, ön csak tegye azt, amit a Tóra előír, nem számít, hogy mit mond a férje”. Ehhez képest egészen mást írt: „Ne harcoljon a férjével vallási ügyekben. Találjon valakit, aki jó hatással lehet rá. Olyan személyt, akit tisztel”. Ez rendkívül bölcs tanács volt, összhangban a Rebbe szokásos hozzáállásával, mely szerint minden problémára valamilyen pozitív megoldást kell találni. Bárcsak azonnal megfogadtam volna! Sajnos azonban beletelt egy kis időbe, mire megértettem, hogy az otthon békéje, héberül a slom bájit, mindenek felett áll.
Mi történik nagy általánosságban akkor, amikor a feleség vallási ügyekben veszekszik a férjével? Függetlenül attól, hogy ki kerekedik felül, a férj nem fogja megszeretni a vallást, sőt a házassága bomlasztó erejének fogja tartani. Ehhez hasonlóan a gyermekeik is azt érzik majd, hogy a vallás miatt vált feszültté az otthoni légkör és amiatt veszekszenek állandóan a szüleik.
Azt is el kellett fogadnom a Rebbétől, hogy én nem lehetek a férjem rabbija. Én a felesége vagyok. Mivel szfárádi családból származott, egy szfárádi rabbit kellett találnom, aki ismeri a hátterét és tudja, hogy miként beszéljen vele. Miután találtam egy ilyen rabbit, a háttérbe húzódtam, a kapcsolatunk pedig javulásnak indult.
Ezzel együtt igen fájdalmas problémákra is megoldást kellett találnunk és eközben eljutottam egy olyan pontra, amikor a válást fontolgattam. Egy ilyen pillanatban levelet írtam a Rebbének, amelyben kifejtettem, hogy nem bírok egy ilyen helyzetben élni tovább. Olyat férjet akarok, akivel együtt felépíthetek egy teljes mértékben tórahű életet, nem pedig olyat, akivel minden egyes lépésért meg kell küzdenem. Ha elválnánk, nem lenne több konfliktusunk egymással és mindenki élhetné boldogan a saját életét.
A Rebbe igen kemény hangú választ küldött, melyben felhívta a figyelmemet arra, hogy a férjemmel vallási szertartás során házasodtam össze, melyet Isten nevével szenteltek meg. Ráadásul gyermekeink is vannak, akiknek nem csonka családban kellene nevelkedniük. „Érezze magát szerencsésnek ezért a házasságért, és azért a példaértékű szerepért, melyet az ismerősei és a többi zsidó nő között betölt” – ezzel arra utalt a Rebbe, hogy a queensi közösség újonnan vallásossá lett tagjainak tanítottam a családi élet tisztaságának törvényeit. „Ha a válás mellett dönt, többet nem fogja szerencsésnek érezni magát, és elveszti a lelki békéjét is.”
A Rebbe azzal zárta sorait, hogy amennyiben akkor is boldogtalannak érzem majd a házasságomat, amikor a legkisebb gyermekünk is felnőtt és elhagyta a házat, akkor ismét felvethetem a témát. Emellett megígérte, hogy imádkozni fog értem apósa, az előző rebbe sírjánál.
Visszatekintve látom, hogy a Rebbe tudta: nem fogunk elválni. Ügyes pszichológiai módszert alkalmazott, hogy úgy érezzem, nem utasította el teljesen a kérésemet, csak elnapolta. A későbbi leveleiben is mindig a pozitív fejleményekre koncentrált és nem engedte, hogy negatív gondolatok uralkodjanak el rajtam és sikertelennek lássam az erőfeszítéseimet. „A legtöbb fontos területen sikereket ér el – a háztartását és a családját a Tóra törvényein szerint vezeti és a férje is egyre több parancsolatot vesz magára fokozatosan” – biztatott.
Amikor személyesen látogattam el hozzá és a férjemre panaszkodtam, mindig helyre tett, de reményt is adott: „Ne aggódjon, a férje is célba ér majd. Csak ne erőltessen semmit és ne veszekedjen”.
A Rebbe tudta, hogy előbb vagy utóbb a férjem is a Tóra útjára lép majd, de hagyni kell, hogy a maga tempójában haladjon előre. Megértéssel és türelemmel kell viszonyulnom hozzá, nem pedig házsártos viselkedéssel. Egy nyáron a következő dilemmával kerültem szembe: utazzam el Izraelbe, ahol a kóser étkezés és az illendő öltözködés nem jelent problémát, vagy kísérjem el a férjemet az üzleti útjára Bangkokba, ahol mindez bonyodalmakat jelenthet? Üzenetben kértem tanácsot a Rebbétől, mire a titkárságáról hívtak, hogy azonnal menjek a zsinagógához, ahol a Rebbe éppen hászid magyarázatokat tartalmazó füzeteket oszt az embereknek. Amikor sorra kerültem, a Rebbe szigorúan rám nézett és azt mondta: „Bangkokba, a férjével”. A körülöttem állók nem értették, hogy miről van szó. „Miről beszélt a Rebbe?” – kérdezték. „Ó, semmi, én mindent értettem” – feleltem. Természetesen a férjemmel tartottam Bangkokba, aki nagyon örült a döntésemnek, de tett egy éles megjegyzést: „Gondolom, azután megint nem látlak majd egy évig…”. Akkor értettem meg, hogy mennyire elhanyagoltam őt. Annyira belevetettem magam abba, hogy másoknak segítsek rátalálni a Tóra útjára, hogy alig voltam otthon. Pedig bölcseink is azt mondják, hogy a jótékonyság otthon kezdődik!
A Rebbe is azért javasolta, hogy Bangkokot válasszam, hogy több időt tölthessek a férjemmel, még akkor is, ha a vallási előírásokat nehezebb lesz megtartanom. Ahogy egyre inkább megfogadtam a Rebbe tanácsait, úgy vált egyre világosabbá, hogy teljesülni fog az ígérete: „A végén minden rendbe jön majd”. Így is lett. A férjem végül még nálam is vallásosabb lett. De a változás csak akkor kezdődött el, amikor abbahagytam a vitatkozást és szeretettel és türelemmel fordultam felé, ahogy a Rebbe javasolta.
Manapság már én tanítok másokat a Rebbe bölcsességére és azt sem titkolom, hogy a saját hibáimból mennyit tanultam. Ha valaki egyedül dönt úgy, hogy vallásos lesz, azzal nagy terhet róhat a házastársára. Hirtelen egy egészen másféle emberrel kell együtt élnie, mint akit megismert, ez pedig ijesztő lehet. Azt is érezheti, hogy lenézik azért, amiért nem követi az új utat, ez pedig ellenszenvet válthat ki. Senki sem válhat szentté a családi béke rovására!
Lehettem bármilyen nehéz helyzetben, a Rebbe mindig a családi béke megőrzésére és a diplomatikus viselkedésre biztatott. Nem mindegy, hogy ugyanarról a dologról kedvesen vagy támadólag beszélünk. Nem szabad ultimátumot adni, ügyelni kell a megfelelő hangnemre. Ezt tanultam meg a Rebbétől.
Sarah Karmely
Megjelent: Gut Sábesz 25. évfolyam 2. szám – 2022. október 6.
