Bár személyesen egyszer sem találkoztam a Rebbével, a pácienseimen keresztül nagy benyomást gyakorolt az életemre. Petách Tikávban nőttem fel, és természetesen már gyermekként is hallottam a Rebbéről. A helyi Chábád küldött, Dávid Chánázin rabbi anyám első unokatestvérét vette el feleségül, így gyakori vendég volt nálunk. Minden alkalommal mesélt a Rebbéről. Később, miután megházasodtam, az apósom mesélt róla, aki a Sorbonneon együtt tanult a Rebbével, és később is tartották a kapcsolatot. Saját magam akkor szembesültem a Rebbe áldásának erejével, amikor kezdő orvosként a jeruzsálemi Hádászá Kórház csontvelő átültetési részlegén kezdtem dolgozni. Egy nap kétségbeesett telefont kaptunk egy fiatalembertől, akinek a feleségénél leukémiát állapítottak meg, és nem hatott semmilyen kezelés. A rák egyre csak visszatért, ráadásul mindig súlyosabb formában. Az orvosok lemondtak róla. Az elkeseredett férj azonban találkozott néhány lubavicsi hasziddal, és elpanaszolta nekik kilátástalan helyzetét. A haszidok azt javasolták, hogy írjon levelet a Rebbének, és minden helyrejön majd. A férj így is tett, a Rebbe pedig válaszában megnyugtatta, hogy létezik gyógymód a felesége számára, ám azt egy másik kórházban kell keresnie.
A férj ekkor érdeklődött ná-lunk, és az isteni gondviselésnek hála, éppen én vettem fel a telefont. Elmesélte felesége kórtörténetét, és azt is, hogy a Lubavicsi Rebbe javaslatára keresett meg min-ket. Ezen elgondolkodtam, és elhatároztam, hogy a korábbi kudarcok ellenére, meg-próbálok gyógymódot találni. Megtárgyaltam az ügyet az osztály orvosaival, és úgy döntöttünk, hogy felvesszük a beteget és egy korábban még nem alkalmazott, kísérleti gyógymódot próbálunk ki.
A férj tájékoztatta a Rebbét a fejleményekről, és ő az áldását küldte: „Legyen nagy sikerük, ő pedig épüljön fel teljesen!”. Bár nem sok esélyünk volt a sikerre, a Rebbe áldása mégis bizalommal töltött el. Úgy éreztem, hogy ez remek alkalom lenne Isten ne-vének megszentelésére, hiszen egy gyógyíthatatlannak nyilvánított beteg nyerné vissza az egészségét egy áldás segítségével.
Elkezdtük a terápiát, és mindenki legnagyobb meglepetésére néhány hét múlva javulást kezdtünk tapasztalni. Végrehajtottuk a teljes csontvelő transzplantációt, és fél évvel később a páciens gyógyultan távozhatott. Mindenki rendkívül boldog volt és egyértelmű volt a számunkra, hogy valódi csoda történt. Az egykori beteg ma egészséges nagymama, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot.
Azt tanultam ebből azt esetből, hogy soha sem szabad feladni a reményt. Folyamatosan keresnünk kell a megoldást, legyen az bármennyire szokatlan is. A Rebbe áldása fordulópontot jelentett az orvosi karrieremben. Onnantól fogva másképpen gyógyítottam, tanítottam és kutattam. Biztosan állítom, hogy a szakmai sikereim, melyeket a gyógyítás területén értem el, annak a paradigmaváltásnak köszönhetőek, melyet a Rebbe inspirált.
Néhány ével később a Rebbe még valamire megtanított. Egyszer behozták az osztályomra egy ismert izraeli rabbi fiát, aki csontvelőgyulladásban szenvedett. Sikeresen meggyógyítottuk, de attól tartottunk, hogy a gyulladás visszatérhet. Az orvosok között vita alakult ki, hogy mit kellene tennünk. Az egyik lehetőség a csontvelő átültetés volt, mely megoldhatta volna a problémát, ám rendkívül kockázatos beavatkozással jár. Sokat vitatkoztunk az ügyön, és nem jutottunk megoldásra.
Végül a beteg családja oldotta meg a vitát: írtak a Rebbének és a tanácsát kérték. A Rebbe azt válaszolta, hogy felesleges a transzplantáció, mert a fiatalember meg fog gyógyulni. Hamarosan kiderült, hogy igaza volt. Ebből azt tanultam meg, hogy az orvos csak eszköz Isten kezében, és ez a felfogás sokszor segített orvosi pályafutásom során. Többször előfordult, hogy olyan helyzetbe kerültem, amikor kevésnek éreztem a tapasztalatomat, és nem tudtam, mitévő legyek. Ekkor felidéztem a Rebbe áldását, és tudtam, hogy nekem csak a saját részemet kell elvégeznem, a páciens sorsa valójában Isten kezében van.
Reuvén Or professzor
Megjelent: Gut Sábesz 21. évfolyam 28. szám – 2019. március 21.
