Velem és a Rebbével történt

1966 nyarán a szüleim Izraelbe utaztak és magukkal vittek engem is. Akkor már felnőtt ember voltam, de még nem házasodtam meg. Indulás előtt természetesen ellátogattunk a Rebbéhez New Yorkba, hogy az áldását kérjük. Meg is kaptuk, sőt, a Rebbe még egy küldetéssel is felruházott.

„Azt hallottam, hogy a jeruzsálemi zsinagógákban különböző régi lubavicsi kiadványok kallódnak. És az is érdekelne, hogy mit történt a Rádác könyvtárával” – mondta. A Rádác név alatt a Rebbe Dávid Cvi Chén rabbit értette, aki neves lubavicsi hászid volt az ukrajnai Csernihovban, majd idős korában a Szentföldre költözött és ott is halt meg 1925-ben. „Ezenfelül volt még egy hászid irodalmat gyűjtő ember, Bichovszki néven. Mi lett a gyűjteményével a halála után? Utána tudna nézni, amíg Izraelben van?” – tette hozzá.

Nagyon komolyan vettem a Rebbe kéréseit, ezért az egész három hetet, amit Izraelben töltöttünk, arra fordítottam, hogy zsinagógáról zsinagógára járva kutakodtam és kérdezősködtem. Sok segítséget kaptam Chánoch Glitzenstein rabbitól, aki számos régi lubavicsi kiadványt összegyűjtött nekem, továbbá Zelda Schneerson Miskovszkitól, az ismert izraeli költőtől, a Rádác unokájától, aki egyben tehát a Rebbe első unokatestvére volt, mert az apja a Rebbe nagybátyja volt. Tőle kaptam meg Cháná rebecen, a Rebbe édesanyjának jegyzetfüzetét, melyben leírta oroszországi üldöztetésük történetét, melynek során a férjét bebörtönözték, majd egy távoli kazah faluba száműzték.

Találkoztam a Rádác további családtagjaival és Bichovszki rokonaival is, akiktől sok fontos iratot kaptam. A legérdekesebb találkozóm azonban Niszán Horowitz rabbival volt, aki a jeruzsálemi hászidok egyik kiemelkedő rabbijaként tevékenykedett. Amikor megkérdeztem, hogy van-e a birtokában valami olyan hászid kiadvány, amit elküldene a Rebbének, egy történetet mesélt el: „Egy héttel azután, hogy Bichovszki elhunyt, az egyik jeruzsálemi zsinagógában ültem. Egyszer csak belépett Bichovszki lánya. Éppen akkor fejezte be a gyászhetet az apja után. Egy hatalmas zsákot hozott nekem. A zsák tele volt kézírásos feljegyzésekkel és régi kiadványokkal. Úgy döntöttem, hogy megőrzöm őket, most pedig eljött az idő, hogy átadjam önnek. Kérem, vigye el a Rebbének”.

Egy nappal azután, hogy hazatértem Izraelből, megcsörrent a telefon. Leibel Groner rabbi, a Rebbe titkára volt a vonalban. Azt mondta, hogy a Rebbe még aznap éjjel látni kíván. A Rebbe általában senkit sem fogadott a ros hásáná előtti napokban, de engem azonnal látni akart. Emlékszem, hogy egy nagy, kék táskával érkeztem az irodájába, tele régi iratokkal. A Rebbe a következővel fogadott: „Köszönöm, hogy teljesítette a küldetést és elhozta nekem ezeket a hászid kiadványokat és könyveket”.

Az izraeli tartózkodásom során bemutattak a jövendő feleségemnek. Eljegyeztük egymást, de az esküvőt csak a következő nyárra tűztük ki, mert a Rebbe azt kérte, hogy először tegyem le a rabbinikus bírói címhez szükséges vizsgákat. Az idő előrehaladtával azonban a helyzet egyre feszültebbé vált Izraelben és nem tudtuk, hogy meg tudjuk-e tartani időben az esküvőt. Ez a hatnapos háború előtti vészterhes időszak volt, mely végül hatalmas diadallal zárult, de ezt akkor még nem tudhattuk.

A rokonaink folyamatosan kérdezgették a szüleimet: Miért kell Izraelben tartani az esküvőt ilyen veszélyes időben? Ráadásul az Egyesült Államok is beutazási tilalmat rendelt el az amerikai állampolgárok számára a helyzet miatt, és különleges engedélyre volt szükség a belépéshez.

Apám nem tudta, hogy mitévő legyen, ezért a Rebbéhez fordult tanácsért. A Rebbe vá­lasza így hangzott: „Az eskü­vőt az előre kitűzött dátumon, jó és szerencsés időben ren­dezik meg”. Istennek hála, így is történt. A háború június ötödikén tört ki, de csodálatos módon mindössze hat na­pig tartott. Az esküvőt két héttel később tartottuk Kfár Chábádban, ahogy a Rebbe megígérte.

Zeev Katz