Fiatalemberként a Rhode Islandi Formatervező Akadémiára jártam, és meglehetősen magával ragadott a hatvanas évek szellemisége. Végül félbehagytam a tanulást és megismerkedtem a Chábád mozgalommal, ami jelentős változásokat indított el bennem. Ez 1972-ben történt, húszéves koromban. Egy idő múlva beiratkoztam a Tiferes Bachurim lubavicsi jesivába, a New Jersey állambeli Morristownban. Nem sokkal később lehetőségem nyílt, hogy személyes találkozóra menjek a Rebbéhez.
Rendkívül idegesen toporogtam a Rebbe szobája előtt, elképzelésem sem volt arról, hogy mi fog történni, miután belépek. Olyan érzésem volt, mintha egy másik valóságban lennék. Arra gondoltam, hogy ezt az emelkedett spirituális állapotot valamilyen formában meg kell örökítenem egy művészeti alkotás által.
Amikor végre beléphettem, nem mertem elmozdulni az ajtóból. A Rebbe azonban beljebb invitált. Odaléptem hát az asztalához és átadtam neki a levelet, melyben a kérdéseim sorakoztak. Emellett letettem az asztalra három kis méretű festményemet, mert azt is szerettem volna megtudni, hogy mit javasol a művészi ambíciómmal kapcsolatban. Arra gondoltam, hogy talán tóramásolónak kellene állnom, mert értettem a kalligráfiához és egyébként is úgy véltem, hogy vallásos emberhez nem igazán való a festészet.
A Rebbe azonban mást gondolt erről. Azt javasolta, hogy próbálkozzam meg illusztrált ketubák, házassági szerződések készítésével, mert ez egy ősi zsidó művészeti ág. Megkérdeztem, hogy gyermekkönyvek illusztrálását elvállalhatom-e, és ebbe is beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy az nem ütközhet a jesiva tanulmányi rendjével. Annyira fellelkesített, hogy támogatta a művészi tevékenységemet, hogy háromszor felkiáltottam hangosan: Báruch Hásem, hála Istennek.
Amikor elbúcsúztunk és az ajtó felé indultam, a Rebbe visszahívott és megkérdezte, hogy az íróasztalára tett képeket neki szántam-e. „Ha tetszenek, Önnek…” – válaszoltam zavartan. Egyenként felemelte a képeket, és egy téli orosz tájat és zsinagógát ábrázoló festményt választott ki. „Ezt megtartom magamnak” – mondta. Rendkívüli boldogságot éreztem.
Ismét az ajtó felé indultam, de a Rebbe újra visszahívott. „Ez eredeti?” – kérdezte. Amikor mondtam, hogy az, a Rebbe visszakozott: „Az eredetit nem tarthatom meg, de ha készít egy nyomtatott másolatot, kérem, küldje el nekem” – mondta. Természetesen így tettem. Később, amikor egyes festményeimről kis példányszámban nyomtatott másolatokat készítettem, mindig küldtem egyet a Rebbének.
Nem gondoltam volna, de a Rebbe elég jól értett a művészetekhez is. Ez akkor derült ki, amikor elküldtem neki az első litográfiámat, mely számtalan apró zsidó figurát ábrázolt, akik a mindennapi életüket élték. Hamarosan válasz érkezett a Rebbétől: „Ha nem okoz túl nagy nehézséget, néhány dolgot meg kellene változtatni” – írta.
Idővel egyre népszerűbbé váltak az alkotásaim, és számos kiállításra hívtak meg. Egy alkalommal nyolc kaliforniai Chábád-központban hirdették meg a kiállításomat. Nem mértem fel jól a keresletet, és már a harmadik helyszínen kifogytam a képekből. Mi lesz a többi helyszínnel? Pánikba estem, és egész éjjel festettem, de nem sikerültek jól a képek. Kölcsönkértem hát a korábban eladott képeket, hogy legyen mit kiállítanom. A kiállítássorozat végére teljesen kimerültem idegileg, szinte belebetegedtem a történtekbe. Levelet írtam a Rebbének, és a tanácsát kértem, hogy miként győzhetném le a szorongásomat. Azt javasolta, hogy meditáljak az isteni gondviselés jelentésén, továbbá a kiállítási helyszíneken helyezzek el egy adománygyűjtő perselyt, Mózes öt könyvét, egy zsoltáros könyvet és egy imakönyvet. Emellett a megnyitók előtt mindig adjak tizennyolcszor tizennyolc centet adományba. A 18-as szám ugyanis az életet jelképezi.
Megfogadtam a Rebbe tanácsait, melyek sokat segítettek, különösen a sok stresszel járó nemzetközi kiállításokon. Vámok, adók, importszabályok, korrupt tisztviselők, ráadásul időnként egy látogató sem érkezik, máskor meg tömegek jönnek, de senki sem vásárol. Én azonban csak meditáltam és még azelőtt adakoztam, hogy bármi bevételem lett volna. Ez megerősített abban a hitben, hogy valójában Istentől függ a megélhetésem, és máris béke töltött el szorongás helyett.
Michael Muchnik
Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 28. szám – 2022. március 17.
