Velem és a Rebbével történt

Első, 1966-os találkozónk előtt semmilyen kapcsolatom nem volt a Rebbével. Akkoriban ko­moly nehézségekkel kellett szembenéznem az üzlettársam váratlan és tragikus halála miatt. Már addig is sokat hallottam a Rebbéről, így amikor egy barátom azt tanácsolta, hogy beszéljek vele a problémámról, azonnal lecsaptam a lehetőségre. Londonból – ahol akkoriban könyvelőként dolgoztam– New Yorkba repültem. Hajnali kettőre szólt az időpontom. A találkozó előtt megkérdeztem Faivish Vogel Rab­bit, akivel együtt utaztam: „Hogy kezdjek el a Rebbének egy ilyen bonyolult üzleti problémáról beszélni?” Ő azt mondta: „Írd le, mielőtt bemész hozzá, és hagyd, hogy elolvassa.” Így a találkozót megelőző napon mindent leírtam, nagyjából harminc oldal terjedelemben. Mikor beléptem a szobájába, átnyújtottam neki az írást. Már egy jó ideje olvasta, mikor belém ötlött: „Miért vesztegetem ilyenekkel a Rebbe idejét? Képtelenség, hogy megértse ezeket az üzleti kérdéseket. Túl bonyolultak.” Aggodalmamat csak tetézte, hogy a Rebbe egyszer sem szakította meg az olvasást, hogy kérdést tegyen fel. Ám minél tovább olvasta, egyre erősebben kételkedtem benne, hogy értheti.

Mikor abbahagyta az olvasást, felém fordult és egy olyan kérdést tett fel, ami a szakterületem közepébe vágott. (…) Kezdtem rájönni, hogy a kérdésekkel és a válaszokkal azt akarja megmutatni, hogy tökéletesen érti az üzleti életet és az aktuális problémámat. Ezek után praktikus tanácsokat adott, hogy miként tudok felülkerekedni azon a helyzeten, ami akkor annyi aggodalommal töltött el. Erre korábban profi tanácsadók sem voltak képesek.

Szeretnék megosztani egy másik történetet is. Az eset nagyjából tíz évvel az első találkozásunkat követően történt és örök leckét tanított számomra. Éppen üzleti úton voltam Detroitban, ahol egy ember elkezdett kérdezősködni a tfilinemmel kapcsolatban. „Miért kell, hogy fekete legyen? Miért szögletes? Nem lehetne ovális?” Egy idő után én is feltettem a saját kérdésem: „Szoktál tfilint rakni?” „Nem”, mondta. „Akkor talán itt az ideje, hogy elkezdd”, mondtam. „Hát, ha tényleg ilyen fontos, akkor gyere 6:30-ra a pékségbe, ahol dolgozom, és felteszem.”

Bár nem volt könnyű megoldani, elmentem a pékségbe, és a lisztes zsákok között segítettem neki feltenni a tfilint. Nagyon elcsodálkoztam, mikor láttam, hogy látszólag nincs szüksége segítségre, és pontosan tudja hogyan kell felhelyezni, s hogy melyik áldást kell elmondania. Az imakönyvet is folyékonyan olvasta. Mikor végzett, megkérdeztem: „Miért nem raksz tfilint minden nap? „Mert nagyon drága, nem tudom megfizetni. De ha valaki adna egyet, mindig feltenném.” Ezt hallva megígértem neki, hogy ha legközelebb Detroitban járok – nagyjából hat hét múlva –, hozok neki egy pár tfilint.

Még aznap este New Yorkba repültem és írtam egy levelet a Rebbének, amiben beszámoltam a történtekről. A válasz azonnal érkezett: „Szerinted rendben van az, hogy egy zsidónak, aki húsz év után először rakott tfilint, hat hetet kell várnia, hogy ezt újra megtehesse? Még ma meg kéne venned neki. Ha nem tudod olyan hamar eljuttatni neki, amilyen hamar csak lehet, akkor neked kéne visszamenni Detroitba és személyesen meggyőződni róla, hogy késlekedés nélkül megkapja.” Tudtam, hogy a Rebbének igaza van. És bár nem kevés nehézséget és akadályt kellett legyőznöm, végül találtam egy pár tfilint, amit hitelre megvettem, és az American Airlines-szal elküldtem. Addig vissza se repültem Londonba, míg meg nem bizonyosodtam felőle, hogy megkapta a tfilint, és jelentettem a Rebbének, hogy a küldetést teljesítettem.

Hat héttel később, a terveknek megfelelően Detroitba repültem, és újfent találkoztam az illetővel, akinek a tfilint küldtem. Megkérdeztem: „Most már raksz tfilint minden nap?” „Igen”, mondta. „És hadd meséljek el valamit: egyszer, mikor éppen haza felé tartottam az autóval, nagy dugóba ragadtam, és már úgy tűnt, hogy le fogom késni a tfilinrakás idejének a micváját. Ekkor úgy döntöttem, hogy leparkolom az autót és gyalog mentem haza. Úgy éreztem, hogy muszáj időben teljesítenem a micvát, ha ennyit jelentett neked, hogy én is rendszeresen rakjak tfilint.”

Szavai visszhangként idézték azokat, amiket a Rebbe írt nekem levelében. „Ha ez a zsidó látja, hogy milyen fontos neked, hogy azonnal megkapja a tfilint, akkor számára is különös jelentőséggel fog bírni ez a micva.”

Bentzion Rader