A New Jersey államban fekvő Newarkban nőttem fel. Akkoriban nem működtek arrafelé jesivák, csupán egy délutáni zsidó iskola volt, ezért a szüleim fogadtak mellém egy magántanárt, akivel Tórát tanultam. „Ha majd eléred a bár micva kort, elküldünk egy New York-i jesivába” – mondták. Akkoriban csak nagyon körülményesen lehetett Newarkból Brooklynba utazni, de hamarosan a Torah Vodaath jesiva tanulója lettem.
Egy nap, valamikor 1942-ben Pinchas Katz rabi, egy Newarkban élő lubavicsi hászid kereste fel apámat: „Slansky úr, szükségünk van a fiára”. Apám erre viccesen így felelt: „Hát akkor vigyék!”. Katz rabbi elmagyarázta, hogy egy jesiva megnyitásán fáradozik és szeretné, ha ott folytatnám a tanulmányaimat. A szüleim nagyon megörültek a hírnek, mert ez azt jelentette, hogy többet nem kell hosszú órákat töltenem utazással.
Később a New Yorkban működő lubavicsi gimnáziumban tanultam tovább, ami remek iskolának bizonyult. Ez még az előtt volt, hogy a Rebbe átvette volna a Chábád irányítását. Emlékszem, hogy gyakran megjelent a jesivában, szürke öltönyben és szürke kalapban. Akkoriban még mindenki szürke kalapot hordott. Nagyon barátságos volt a diákokkal és elbeszélgetett velük. Nem is rebbének tekintettük, hanem a barátunknak. Amikor azonban az előző rebbe elhunyt, a hászidok egy petíciót köröztettek a jesivában, melyben azt kérték, hogy ő legyen az új vezető. Mindannyian aláírtuk.
1954-ben megházasodtam, és a Rebbe kérésére öt évre Buffalóba költöztünk. Ekkor lett beteg az anyósom egy arci idegpályákat érintő kórral, mely nagy fájdalmakat okozott neki. Az orvosok tanácstalanok voltak. Anyósom állapota egyre csak romlott. Arcának minden rezdülése fájdalommal járt, enni is csak szívószállal volt képes. Az egyik neurológus elmondta anyósomnak, hogy volt már olyan, ezzel a betegséggel küzdő páciense, aki öngyilkossággal vetett véget a szenvedésnek… Egy másik orvos pedig azzal állt elő, hogy távolítsák el az idegeket az arcából, ez azonban azzal járt volna, hogy többé semmilyen mimikája nem lett volna. „Nem akarok úgy kinézni, mint egy gólem, hogy mindenki csak sajnálkozzon rajtam. Elég nekem a fájdalom is” – utasította vissza a beavatkozást. Ekkor azt ajánlottam, hogy együtt keressük fel a Rebbét és kérjük az áldását. „Már voltam egy rebbénél. Azt ajánlotta, hogy mindig legyek emberekkel körülvéve” – felelte. Gondolom azért mondta ezt, hogy a társaság elvonja a figyelmét a fájdalomról, de valójában sohasem volt egyedül, mert mindig családtagok között volt. „Ráadásul el sem tudnám magyarázni a Rebbének, hogy mi a probléma, mert még a betegség nevét sem tudom kiejteni” – tette hozzá. Végül azért beleegyezett, én pedig felhívtam régi osztálytársamat, Leibel Groner rabbit, a Rebbe titkárát, hogy mihamarabb adjon egy időpontot.
Anyósom felvillanyozva lépett ki a Rebbe szobájából. Nagyon idegesen ment be, de a Rebbe értett hozzá, hogy miként nyugtassa meg a hozzá érkezőket. Hellyel kínálta anyósomat, majd egy egyszerű áldás helyett konkrét javaslattal állt elő. „A Columbia Presbiteriánus Kórházban dolgozik egy orvos, Dr. Sciarra. Kísérleteket végez egy gyógyszerrel, melyet Európában már alkalmaznak, de Amerikában még nem engedélyeztek. Keresse fel” – mondta.
Anyósom így is tett, és hamarosan kísérleti nyúlnak érezhette magát. Három héten át kapta az új gyógyszert, miközben folyamatosan vizsgálták. A kezelés sikeres volt. Bár a betegséget nem mulasztotta el, de elviselhetővé tette a fájdalmat. A gyógyszert azóta egyébként törzskönyvezték az Egyesült Államokban is.
Tizenöt évvel később az egész családommal együtt vettem részt egy, a Rebbe által vezetett hászid összejövetelen. Hajnali három körül járt, amikor a fiaimmal a Rebbe elé kerültünk, hogy bort kapjunk tőle. Nálam három pohár is volt: egy a feleségemnek, egy a lányomnak és egy magamnak. Miközben a Rebbe töltött, közelebb hajolt és a következő kérdést tette fel: „Hogy érzi magát az anyósa?”
Már az is elképesztő, hogy a Rebbe azonnal tudta, hogy az anyósomat kínzó, igen ritka betegség melyik orvos szakterülete, de hogy ennyi idő múltán emlékezett az esetre? Nem találtam szavakat…
Hershel Slansky
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 44. szám – 2024. július 11.
