Tziporah Edelkopfnak hívnak. 1959-ben születtem a szov­jet­uniói-beli (ma ukrajnai) Harkovban. Édesanyám lubavicsi csa­ládból származott, apám azon­ban nem, és – bár betartot­tuk a Tóra parancsolatait – egész gyerekkoromban nem volt kapcsolatunk a Chábáddal. Akkoriban nagyon nehéz volt a Szovjetunióban kóser háztartást vezetni, ezért igen ritkán ettünk húst. Egyszer egy héten, vasárnaponként a szüleim egy élő csirkét vettek a piacon, és azt levágatták a megfelelő módon. Apám maga sütötte a ma­ceszt peszáchra, és adtunk be­lőle annak a kevés zsidónak, akiket ismertünk. A szombattartás sem volt egyszerű: vagy nem mentem iskolába, vagy bekötözött kézzel mentem, és azt mondtam, hogy megsérültem, azért nem tudok írni. A tanárok persze tudták, miért teszem ezt.

Anyámnak havonta egyszer Kijevbe kellett utaznia, hogy megmártózhasson a mikvében (rituális fürdő). Nyáron a folyóban is megmártózhatott, de télen, amikor -25 fok volt, a teljesen befagyott folyóba lehetetlen volt belemerülni. 850 kilométert vonatozott Kijevig, hogy az egyetlen kóser mikvében megmerülhessen. A víz fekete volt, mert soha nem cserélték, és jeges is volt, úgyhogy egy kis kerozinfőzővel olvasztgatták a felszínét. Vasárnap odautazott, meg­mártózott, és rohant, hogy el­érje a vonatot visszafelé, hiszen hétfőn munka volt – ha nem érkezett volna meg időben, mindannyiunkat Szibériába küldhettek volna.

1971 áprilisában csodálatos módon engedélyt kaptunk, hogy kivándoroljunk Izraelbe. Az As­ke­lon melletti Kiriját Máláchi egyik kerületében, Náchlát Hár Chábádban telepedtünk le, és lassan beilleszkedtünk. Iskolába jártam, héberül tanultam, a szüleim pedig munkát kerestek. A Szovjetunióból megmenekülve anyám, aki lubavicsi családból származott, igencsak vágyott arra, hogy láthassa a Rebbét, de nagyon szegények voltunk, nem tudtunk repülőjegyet venni, hiszen mindent ott kellett hagynunk a Szovjetunióban. Lakást ugyan kaptunk az államtól, de az ételt is meg kellett venni valamiből. Végül a szüleimnek sikerült annyi pénzt összespórolniuk, hogy maguknak és a két öcsémnek tudtak jegyet venni. Én már 12 éves voltam, még egy felnőtt jegyre pedig nem futotta a pénzből, így hát maradtam, és csak egy levelet tudtam elküldeni.

Amikor a szüleim Crown Heightsbe értek, és találkoztak a Rebbével, ő nagyon dicsérte azt az önfeláldozást, amivel a Tóra törvényeit betartották. A szü­leim nem értették, mire való ez a nagy felhajtás, számukra ez természetes volt és nem tartották magukat hősöknek. Akkoriban épp egy nagyszabású női chábád konferencia zajlott Miamiban és a Rebbe, akit igencsak megérintett szüleim története, felkérte édesanyámat, hogy beszéljen arról, milyen önfeláldozónak kellett lenni ahhoz, hogy az ember vallásos zsidóként tudjon él­ni a Szovjetunióban. A Rebbe azt is megkérdezte a szüleimtől, hogy én miért nem mentem velük, miért csak levelet küldtem. Amikor elmagyarázták, hogy nem volt elég pénzük, a Rebbe megígérte, hogy kifizeti a jegyemet és visszatéríti az ő utazási költségüket is. A nyári szünetben utaztam New Yorkba a Rebbéhez, 12 és fél éves voltam. Hosszú magánbeszélgetésen voltam nála, én, a 12 éves kislány. A Rebbe titkára hat-hétszer is benyitott, hogy kikísérjen, de a Rebbe mindig feltartotta a kezét, jelezve, hogy még nem érkezett el az idő.

A Rebbe olyan jó volt hozzám, úgy emlékszem rá, mint egy szerető nagypapára. Mosolygott, érdeklődött, kérdezett. Emlékszem, azt mondta: „Biztos vagyok benne, hogy a Szovjetunióban te voltál a legjobb tanuló az osztályban, mert így éltétek ezt túl. Ha nem te lettél volna a legjobb, nem lennél itt.” Aztán a vallási tanulmányaim felől érdeklődött részletesen. Amikor elmentem, egy imakönyvet adott ajándékba. Néhány nappal később, amikor hazautazásom előtt utoljára mentem a 770-be imádkozni, a Rebbe titkára, Hodakov rabbi lépett oda hozzám. Azt mondta, hogy a Rebbe még egyszer szeretne találkozni velem. Ekkor lépett ki az irodájából a Rebbe, és azt monda, hogy szeretné, ha elmennék a Camp Emunah-ba – ez egy vallásos tábor lányok számára –, hogy ott beszéljek a gyerekeknek arról, milyen volt az élet a Szovjetunióban. Soha nem voltam táborban, de a szüleim engedélye nélkül nem mehettem sehova. A Rebbe megbízta Hodakov rabbit, hogy hívja fel a szüleimet; ez nem volt egyszerű, hiszen nem volt telefonunk, és egy szomszédot kellett felhívni, és várakozni, amíg megtalálta anyámat. A Rebbe végig mellettünk állt, és várakozott.

Édesanyám engedélyt adott, és elmentem a Camp Emunah-ba. A táborvezető azt mondta, hogy hatalmas hatást tettem a lányokra. Én azonban nem éreztem sikeresnek magam, csupán egy kislány voltam, aki azt tette, amit mondtak neki. És azért tettem, mert a Rebbe megkért rá.

Tziporah Edelkopf

Megszakítás