A Rebbét 1975-ben láttam először, Avraham Hecht rabbival együtt, aki a közösségemet, a Shaare Zion zsinagógát vezette. Bár a Shaare Zion szfárádi közösség, abban az időben egy askenázi rabbi állt az élén, aki a Rebbe követője volt. Ez egyáltalán nem zavart minket, hiszen Hecht rabbi briliáns és nagyszerű vezető volt, s egyben közeli jó barátom. Gyakran tanácskozott a Rebbével, és időnként megkértem, hogy vele tarthassak a Crown Heightsben lévő Chábád főhadiszállásra. Ennél többet is megtett nekem: személyes találkozót szervezett nekem és családomnak a Rebbével. Anyámat, feleségemet és gyermekeinket vittem magammal a találkozóra. Fantasztikus élmény volt.
Ez 1975-ben történt. Akkoriban zenekiadással foglalkoztam.
Miután ezt megemlítettem a Rebbének, így szólt: „Szeretnélek valami nagyon fontos dologra megkérni, amit megtehetnél a közösséged számára. Találd meg a lehe-
tő legjobb kántort, hogy felénekel-
je a nagyünnepi liturgiátokat. Fon-
tos, hogy a közösségedbe tartozó gyermekek tudják, hogyan imádkoztak szüleik és nagyszüleik.”
Megtettem, amit kért. Amikor megjelentek a felvételek, a közösségem tagjai elámultak, mert voltak olyanok, akik még soha nem hallották az eredeti dallamokat a megfelelő módon felcsendülni. Mivel szerte a világon működnek szfárádi közösségek, magnókazettákat sokszorosítottunk – abban az időben még nem voltak CD-k – és ingyen elküldtük az általunk ismert összes szfárádi zsinagóga számára. Ezek a felvételek a mai napig használatban vannak. A kántorok ezek alapján sajátítják el a megfelelő dallamokat ros hásánára és jom kipurra.
Így tehát a Rebbe tanácsa remekül bevált. Ez annak az érdeklődésnek és tiszteletnek volt köszönhető, melyet a Rebbe a szfárádi hagyományok iránt érzett. Számára minden zsidó fontos volt. És persze köszönet illeti Hecht rabbit, aki követte a Rebbe utasításait.
Mindezzel együtt a Rebbe nagy érzékenységgel kezelte min-
den ügyünket. Mindig úgy adott tanácsot, hogy az ne tűnjön a dolgainkba való beleavatkozásnak. Nem akarta, hogy a szfárádi közösség tagja azt gondolják, hogy Hecht rabbi egy haszid Rebbe előírásait követi. Tudta, hogy esetleg félreérthetik szándékait, s ez ellenségeskedést szülne.
A Rebbe azt mondta nekem: „Hecht rabbi nagyon sokat törődik a közösségetekkel.” Így feleltem: „Megértjük, hogy Önhöz jár tanácsokért. Tulajdonképpen mindannyian az Ön tanácsát kérjük. Ebből nem csinálunk problémát.” Úgy éreztem, hogy a Rebbe közreműködésével csak jól járhatunk.
Saját magam is sokat köszönhettem neki, nem is egyszer. Egyszer egy igen nagy összeget fektettem be egy új fejlesztésbe. Egy olyan óráról van szó volt, amely mérte a pulzust és a szívverést. Ez a találmány messze megelőzte a korát, akkoriban még senki sem hallott ilyesmiről. Manapság már elterjedtek az ilyen készülékek, akkor azonban ez teljesen egyedülállónak számított.
Elmentem a Rebbéhez, és elmagyaráztam, miről van szó. Ő ezt mondta: „Szerintem nem kellene ezzel foglalkoznod. Előfordulhat, hogy az emberek azt gondolják, hogy minden rendben van a szívükkel és figyelmen kívül hagyhatnak olyan jelzéseket, melyek szívrohamra utalhatnak. Vagy, ha valamilyen vészjelzést kapnak, nagyon megijedhetnek, ami csak tovább súlyosbítaná az állapotukat. Úgy érzem, problémák vannak ezzel a találmánnyal.”
Miután ezt elmondta nekem, egy álmatlan éjszakát töltöttem azzal, hogy a nagy nyereséggel kecsegtető üzlet feladását fontolgattam. Reggelre világos volt, hogy a Rebbe tanácsát kell követnem, így felhívtam az üzleti partneremet és azt mondtam neki: „Szeretném eladni a részesedésemet. Nem akarom, hogy bármi közöm legyen ehhez a dologhoz.” Végül nem tudtam eladni a részesedésemet. Ráhagytam az egészet a partneremre, és nem foglalkoztam az üggyel többet. Néhány hónappal később valaki áramütést szenvedett a készüléktől. Hála Istennek nem halt meg, de hatalmas jóvátételt kellett fizetni. A Rebbének köszönhetően nekem már nem volt benne részem.
Nem ez volt az egyetlen eset, amikor a Rebbe tanácsa segített rajtam. Egy idő múlva filmekkel kezdtem foglalkozni. Olyan filmekkel, melyeknek nem volt jogdíja, így bárki készíthetett róluk másolatot. Később a bátyáimmal gyerekeknek szóló filmeket kezdtünk gyártani. A cégünket Good Times Home Videónak hívták.
Amikor az új vállalkozásomról beszéltem a Rebbének, ezt mondta: „Nagyon sok gyerekfilm erőszakos, különösen a vége felé, és ez megrémíti a gyerekeket. Mi lenne, ha a te filmjeid nem lennének ijesztőek? Mi lenne, ha vidáman fejeződnének be?”
Így jártunk el, és hatalmas sikerünk lett. Sokszor, sokan kerestek meg felvásárlási ajánlattal. Minden alkalommal kikértem a Rebbe tanácsát, aki csak annyit kérdezett: „Miért kellene eladni?” Így feleltem: „Mert rengeteg pénzt ajánlanak.” – „Tartsd meg az irányítást a cég felett. Ha mégis el akarnád adni, csak kevesebb mint a felét add el. Így a te kezedben marad az irányítás.”
Ez nagyszerű tanácsnak bizonyult, melyet hűen követtem, és erre bíztattam másokat is.
Egyszer beléptem az irodámba és a bátyámat találtam ott, aki nagyon csüggedtnek tűnt. Megkérdeztem: „Stan, mi a baj?” Így felelt: „Egy barátom Floridában súlyos szívműtéten megy keresztül. Az orvosok azt mondták a feleségének, hogy nincs esélye a túlélésre. Ezért érzem magam szörnyen.” Azt mondtam: „Elmegyek a Lubavicsi Rebbéhez, és beszámolok neki a barátodról.”
Így is tettem. A Rebbe így szólt: „Mondd meg a bátyádnak, hogy azonnal hívja fel a barátja feleségét, és mondja meg neki, hogy a műtét remekül fog sikerülni. A férje három napon belül a saját lábán fog távozni a kórházból.”
Megköszöntem a Rebbének a
jó híreket, de nem adtam tovább
a bátyámnak, mert féltem, hogy nem válnak valóra. Másnap reggel hívást kaptam a Rebbe titkárságáról: „Miért nem mondtad el a bátyádnak, amit a Rebbétől hallottál?” Nem volt több aggályom, és azonnal tárcsáztam. A barátja három nappal később a saját lábán hagyta el a kórházat, és minden rendben volt vele.
Így tanultam meg, hogy a Rebbe tanácsai mindig igazak.
Josef (Joe) Cayre
Megjelent: Gut Sábesz 20. évfolyam 17. szám – 2018. január 10.
