Amikor mások meghallják, hogy a családom 1964-ben hagyta el a Szovjetuniót, nem akarják elhinni, hiszen abban az időszakban zsidók számára gyakorlatilag lehetetlen volt a kivándorlás. A Rebbe azonban megígérte az értünk aggódó, már a szabad világban élő rokonainknak, hogy gond nélkül kiengednek minket. Így is lett. A szüleim, Asher és Fraida Menia, jómagam, illetve még néhány hászid még abban az évben távozhatott a Szovjetunióból. Miután megérkeztünk Izraelbe, apám rögtön felette a kapcsolatot a Rebbével és megkérdezte, hogy azonnal tovább induljon-e New Yorkba, hogy életében először találkozhasson vele. A Rebbe azt írta, hogy először a már Izraelben élő, régen látott családtagokat keresse fel. Végül apám tisré hónapban, az őszi ünnepekre utazott el a Rebbéhez. Abban az időben az ünnepeket a Rebbénél töltő vendégek két személyes meghallgatásra jelentkezhettek be. Először az érkezésük után, másodszorra pedig a hazaindulásuk előtt beszélhettek a Rebbével. Apám ajándékkal érkezett a Rebbéhez, egy karton, Oroszországban gyártott Kazbek cigarettát vitt neki. „Én nem dohányzom, de mivel egy Oroszoroszágból érkezett zsidó hozta nekem, elfogadom” – mondta, majd betette a fiókjába. A beszélgetés során mondott valamit a Rebbe, amit apám fel sem tudott fogni. Azt állította, hogy a három család távozása a Szovjetunióból „megnyitotta a csatornákat és hamarosan minden zsidó szabadon kivándorolhat”. Apám nem értette, hogy ez miképpen valósulhatna meg, de hitt a Rebbe szavának.
Néhány évvel később földrengés rázta meg az üzbegisztáni Taskentet, ahol korábban éltünk. A város épületeit jobbára vályogból emelték, ezért nagy részük összeomlott. A szovjet hatóságok akkor úgy döntöttek, hogy a taskenti zsidók kivándorlási engedélyt kaphatnak. Végül pedig az az idő is elérkezett, amikor már mindenki szabadon távozhatott.
Az ünnepsorozatot lezáró szimchát Torá után a Rebbe azt kérte apámtól, hogy maradjon még egy ideig az Egyesült Államokban, hogy körbeutazva az országban beszámolhasson a zsidó közösségekben arról, hogy élnek még vallásos zsidók a Szovjetunióban.
1966 végén, amikor kilencéves voltam, végül az egész családunk látogatást tett a Rebbénél. A kivándorlásunk előtt a szüleim nem igazán beszéltek arról, hogy mik a jövőbeli terveik, mert nem akarták, hogy bármi is kiszivárogjon a hatóságokhoz. Annyit mondtak csak, hogy egy szent embert fogunk meglátogatni Izraelben. Később értettem meg, hogy valójában az Amerikában élő Lubavicsi Rebbére gondoltak.
Emlékszem, hogy a Chábád központi épülete előtt álltam, amikor megérkezett a Rebbe autója. Anyám és én akkor láttuk őt először, ezért nagyon izgatottak voltunk. Első alkalommal ros hásáná és jom kipur között fogadott minket személyesen. A Rebbe egy fekete kötésű, kisméretű Tánja kötetet vett elő a fiókjából és átadta nekem, a következő szavak kíséretében: „Ha ebből a Tánjából tanulsz, jól meg fogod érteni”. A mai napig abból a kötetből tanulok nap mint nap. Ezután egy imakönyvet vett elő és anyámnak adta. „Adja Isten, hogy a jó évért mondott imái meghallgatásra találjanak” – mondta.
Volt egy másik emlékezetes jelenet is: A Rebbe arra kérte Reb Bentche Shemtovot, hogy énekelje el a Mi Armia Admura című dalt, ami a Vörös Hadsereg egyik indulójának az átköltése volt és azokról a hászidokról szólt, akiket megöltek vagy bebörtönöztek Oroszországban. Reb Bentche egyszerre sírt és énekelt a Rebbe mögött állva. Mindeközben a Rebbe egyszer csak felém fordult és mosolyogva megkérdezte oroszul, hogy én is beszélem-e a nyelvet. Ahogy elhagytuk a Szovjetuniót, többet nem voltam hajlandó megszólalni oroszul, mert nem szerettem sem a nyelvet, sem az országot, de azért még értettem. Így feleltem neki: „Nyimoska – egy keveset”.
„Nu, akkor segíts neki énekelni” – biccentett a Rebbe Reb Bentche felé. Manapság, amikor a gyerekeimnek és az unokáimnak mesélek arról, hogy a Rebbe milyen kiemelt figyelmet fordított a vasfüggöny mögül érkezett gyerekek felé, mindig elérzékenyülök. Az a mondat, melyet a Rebbének hála mondhattam el az ünnepen, a mai napig inspirál.
Yoske Sossonko rabbi
