Isi Leiblernek hívnak. Antwerpenben születtem, amikor négy éves voltam szüleimmel Ausztráliába emigráltunk az utolsó hajóval, ami Európából indult a második világháború kitörése előtt. Így Ausztráliában nőttem fel, ahol később vezető szerepet kaptam a zsidó közösségben. 1959-ben kezdtünk el foglalkozni a Szovjetunióban ragadt zsidók ügyével, és három évvel később sikerült rávennem az ausztrál kormányt, hogy az ügyet terjesszék az ENSZ elé.
1978-ban az ausztrál kormány az én utazási irodámnak adta a nyári olimpiával kapcsolatos feladatokat a játékok idejére. Ennek nagyon örültem, tudni illik a játékok Moszkvában kerültek megrendezésre, így a szovjetek kénytelenek voltak megadni nekem is a beutazási engedélyt. Persze tiltakoztak ellene, és megjegyezték, hogy egy ilyen fontos dolgot nem szabadna rám bízni.
Abban az évben utaztam életemben először a Szovjetunióba, s az ausztrál miniszterelnök közbenjárásának köszönhetően ezt még sok másik út követte. A szovjet zsidóság egyik fő kapcsolattartója lettem, egészen addig, míg négy évvel később le nem tartoztattak, s ki nem utasítottak az országból.
Azonban az alatt a négy év alatt rendkívüli eseményeknek lehettem részese. Szinte láttam, ahogy Isten lenyúl az égből, hogy megérintse a szovjet zsidóság lelkét. Hárommillió szovjet zsidóról beszélünk. Sokan közülük már teljesen elvesztek a zsidóság számára, hisz nem volt lehetőségük még a legelemibb zsidó oktatásra sem. De még náluk is, ezeken az elnyomott zsidókon is észre lehetett venni akkoriban valamiféle magához térést, öntudatra ébredést. Kevesen, de elkezdtek mozgolódni, s olyan nyomást gyakorolni a hatalomra, amilyet akkoriban semelyik másik csoport nem mert volna. Elkezdték követelni maguknak a jogot, hogy zsidókként élhessenek, s a jogot, hogy Izraelbe költözhessenek. Kemény idők voltak, s minden elismerés a Chábádot illeti, mert ők voltak egyedül azok, akik a vallásos csoportok közül életben tudtak maradni. Az orosz zsidók elkezdtek visszatérni a jiddiskájthoz, hála a Chábád aktivistáknak, akik felvették velük a kapcsolatot.
Mindez természetesen a Rebbének köszönhető. Mindig határozottan szembement az akkori közvélekedéssel, miszerint a szovjet zsidóság már régen elveszett, és semmit sem lehet tenni értük. Sosem fogadta el ezt az álláspontot. Mindig hangoztatta, hogy a szovjet zsidóság egy nap vissza fog térni a gyökereihez, s ez mára már bizonyossá vált. A Rebbe mindig feltűnően élénk lett mikor róluk kezdett beszélni. Arca felragyogott, s szemében is megjelent valami teljesen magával ragadó tűz. Mikor így láttam, tudtam, hogy egy egészen különleges ember osztja meg velem a társaságát.
Mikor Mihail Gorbacsov került a hatalomra, a Chábád elkezdte aktivizálni az önkénteseit, válaszul a szovjet nyitásra, amit a glasznoszty és a peresztrojka jelentett. Hosszú évtizedek óta először nyílt tóraórákat tartottak, amikre csak úgy özönlöttek az emberek. A zsidók szinte varázsütésre tértek vissza gyökereikhez. Ez volt a Szovjetunió összeomlásának és az orosz zsidók szabadságának a kezdete. A Rebbe ezt mind előre látta, és hangoztatta, annak ellenére, hogy senki más nem hitt benne ő azonban már felkészült erre a pillanatra. Ezért küldte ki korábban a küldötteit, hogy rögtön az első adandó alkalommal ott legyenek és segíthessenek azoknak, akiknek szüksége van rá.
Pár évvel később, mikor a Zsidó Világkongresszus alelnöke lettem, az ázsiai zsidósággal kezdtem el foglalkozni, mely nagyon szétszórt volt, és kis lélekszámú. Dolgoztam a szingapúri, Hong-Kong-i és bangkoki közösségekkel, és itt megint csak szembesülhettem a Rebbe előrelátásával. Felismerte, hogy bár nagyon kevés zsidó él ezeken a helyeken, de nagy számban érkeznek ide a zsidó turisták. És neki köszönhetően a Chábád ma már központi szerepet játszik a térség turizmusában.
Úgy gondolom, hogy a Rebbét korának legnagyobb történelmi személyeként fogják számon tartani. Senki sem magaslott ki úgy, ahogy ő, főleg nem a diaszpórából. Élete folyamán, azok, akik a Chábádon kívül álltak, nem tudták sem őt, sem a tetteit a megfelelő értékén kezelni. Azt hiszem, nem értették, hogy valójában milyen eget rengető eredményeket ért el. Ezek azonban mára már nyilvánvalóvá váltak, s egyre többen értékelik, amit véghez vitt. Ragyogó ember volt, s ezt nem úgy mondom, mint egy chábádnyik – mert sok mindenben különbözik a véleményem a Chábádtól – hanem mert láttam, hogy irányítása alatt hová fejlődött a mozgalom, s azt, hogy még halála után is tart ez a növekedési folyamat. Ez teljesen egyedülálló és rendkívüli. Csak úgy, mint ő.
Isi Leibler
Megjelent: Gut Sábesz 19. évfolyam 20. szám – 2017. február 18.
