Moshe Feinstein rabbi és Joseph B. Soloveitchik rabbi avatott fel a Yeshiva Universityn, ahol doktorátust is szereztem zsidó oktatásból. Negyven éven keresztül, 1995-ös nyugdíjba vonulásomig, az Ocean Parkwayen található Young Israel zsinagóga rabbijaként szolgáltam, illetve a Yeshiva University Talmud professzora voltam. Mindezt azért említem meg, mert bár az oktatásom és a karrierem is egyértelműen a modern ortodox világhoz köt, én mégis lubavicsi haszidnak tartom magam. El is mondom, hogy miért.
A történet 35 évvel ezelőtt kezdődött, amikor megismerkedtem Moshe Kotlarsky rabbival, aki a Chábád mozgalom oktatási szervezetében dolgozott, a Lubavicsi Rebbe irányítása alatt. Ebben az időben Etty, a legidősebb lányom nehéz időszakon ment keresztül. Egy nagyszerű fiatalemberhez ment hozzá, aki kohén volt és nagy tóratudós. Mindent megtettek, hogy gyermekük szülessen, de minden terhessége vetéléssel végződött. Minden alkalom teljesen összetörte a lányomat. Amikor 1983-ban negyedszerre is teherbe esett, mindannyian lélegzet visszafojtva várakoztunk. Félelmeimet megosztottam Kotlarsky rabbival: „A lányom két hónapos terhes. Nagyon nehéz időszakon megyünk keresztül.” Ő ezt kérdezte: „Miért nem írsz levelet a Lubavicsi Rebbének?” Így feleltem: „Moshe, én még soha sem csináltam ilyet… Azt sem tudom, hogyan kell megfogalmazni egy Rebbének szóló levelet.” Nem szívesen használtam volna olyan kifejezést, hogy „a szent rebbének”. A rabbi azonban megígérte, hogy segítséget kapok, így beleegyeztem. Végső soron, az ember bármit megtesz a lányáért.
Megírtam tehát a levelet, amit eljuttattak a Rebbe irodájába. Leiber Groner rabbi, a Rebbe titkára azt mondta, hogy két-három nap múlva várható a válasz. Egy órával később azonban már meg is kaptam! A Rebbe ezt mondta: „A következő hét hónapban ágyban kell maradnia, és egészséges gyermeknek ad életet.”
Amikor megkaptam a választ, a lányom épp az otthonunkban tartózkodott. New Jersey-ben lakott, de Brooklynba kellett jönnie, mert másnap egy orvosnál volt időpontja. A fülöp-szigeteki doktornő a Caledonian kórházban dolgozott és a téma nagy szakértőjének számított. Elmondtam a lányomnak, hogy mit tanácsolt a Rebbe. Ő így felelt: „De holnap orvosi vizsgálatra kell mennem. Mit tegyünk most?”
Akkoriban még nem igazán voltam haszid, ezért így feleltem: „Semmi gond, majd én elviszlek az orvoshoz.” Másnap elmentünk a vizsgálatra. Amikor a lányom kijött, így szólt: „Apa, nem tudom, mi folyik itt. A doktornő azt mondta, hogy ha hét hónapig ágyban maradok, jó eséllyel egészséges gyermekem születik.”
Na, ehhez mit szólnak? Az orvos ugyanarra az eredményre jutott. Megerősítette, amit a Rebbe már eleve tudott. Etty a következő hét hónapot nálunk töltötte, és egészséges gyermeknek adott életet.
Ezek után a barátságunk Kotlarsky rabbival még szorosabbá vált. Ezt követően nagyon gyakran megjelentem az összejöveteleken. Itt ismertem meg Chaim Mordechaj Hodakov rabbit, aki a Rebbe egyik főmunkatársa volt. Nagyon érdekelte, hogy mi történik az amerikai rabbinátusban és azokban a jesivákban, melyekhez tartoztam. Gyakran találkoztunk. Mindig, amikor a központi lubavicsi zsinagógában voltam, a Rebbe rám mosolygott és melegen üdvözölt.
1987-ben két hétre Oroszországba utaztam a Rebbe kérésére. Minden tekintetben a Rebbe küldöttje voltam. Mivel abban
az időben nem voltak rabbik Moszkvában, nekem kellett ellenőriznem a válóleveleket, és
megállapítani, hogy melyik olyan nőnek lehet házasodási engedélyt adni, akinek eltűnt a férje. Az én feladatom volt továbbá, hogy ellenőrizzem, hogy a betérések az előírásoknak megfelelően zajlanak-e.
A Chábád volt az egyetlen mozgalom akkoriban Oroszországban, mely aktívan segítette a zsidó élet fennmaradását. A hetven éven át tartó kommunista rendszer alatt sok zsidó elszakadt ősei hagyományától. Hetven év rengeteg idő, s a Chábád mozgalom folyamatosan működött, a hatalmas veszély ellenére is.
Bár a sok engedményt hozó és végül a Szovjetunió bukását okozó glasznoszty, a reformidőszak már közel volt, 1987-ben még mindig kockázatos volt egy zsidónak odautazni, különösen, ha tfilin, cicesz és macesz volt a poggyászában. A repülőtéren hat órán keresztül vizsgálták bőröndjeinket, mire végre beengedtek az országba. Azt állítottam, hogy a zsidó irodalom professzora vagyok, és előadásokat tartani érkeztem. Ez tulajdonképpen nem volt hazugság, hiszen tartottam előadásokat, bár a legfőbb feladatom az volt, hogy zsidóságot tanítsak, válóleveleket ellenőrizzek és betéréseket végezzek.
A betérések lebonyolításához mikvére, rituális fürdőre volt szükségünk. Egy üres mikvét kitisztítottunk és vártunk a csapadékra, hogy legyen elegendő vizünk. Hirtelen elsötétült az ég, és bár június volt, hatalmas felhőszakadás kerekedett. Mire újra kisütött a nap, a mikve már csordultig volt vízzel.
Amikor visszatértem Oroszországból, és beszámoltam a Rebbének az utazásról, megemlítettem neki, hogy mindig úgy hivatkoztam magamra, mint a lubavicsi Rebbe haszidja, de sohasem úgy, hogy lubavicsi haszid. A Rebbe így szólt: „Eljött az ideje, hogy azt mondd: lubavicsi haszid vagy. Így feleltem: „Rebbe, nem tudom, hogy az vagyok-e, de azt száz százalékban vallom, hogy a Rebbe haszidja vagyok.” Mire ő: „Eljött az ideje”.
Ezt követően már mindig azt mondtam: lubavicsi haszid vagyok!
Dr. Herbert (Chaim Zev) Bomzer
Megjelent: Gut Sábesz 20. évfolyam 18. szám – 2018. január 14.
