Bár világi családban nevelkedtem Tel-Avivban, a hászid tanítások felkeltették az érdeklődésemet. Tízéves koromban az Askelon közelében fekvő Kfár Szilverbe kerültem, egy mezőgazdasági iskolába. A négyszáz tanuló közül csak az én fejemen volt kipa, péntek esténként én énekeltem a szombatot köszöntő Lechá dodit az ebédlőben és én csináltam kidust az egész társaság számára. Egy alkalommal amerikai támogatók látogatták meg az intézményt, és sikerült az egyiküket meggyőznöm, hogy ajándékozzon egy tóratekercset az iskolának. Amikor megérkezett a Tóra, nagy ünnepség keretében fogadtuk. Az iskola vezetősége biztosított egy szobát, ahol elhelyeztünk egy tóraszekrényt és ahol szombat reggelenként imádkoztunk és Tórát olvastunk. A minjenbe főleg tradicionális családból származó, szfárádi gyerekek jártak. A kapcsolatom a Rebbével ebben az évben, 1958-ban kezdődött, amikor tizenöt éves voltam. Úgy éreztem, hogy útmutatásra van szükségem, róla pedig azt hallottam, hogy minden zsidó egyformán fontos a számára, ezért neki írtam levelet. Elmagyaráztam, hogy milyen körülmények között élek és a tanácsát kértem: „Olyan környezetben vagyok, ahol senki sem tartja a Tóra előírásait, az én tudásom pedig nem túl nagy. Hogyan viselkedjek egy ilyen helyzetben?” – tettem fel a kérdést.
A Rebbe csakhamar válaszolt, ami igazán meglepett, mert nem számítottam rá. Azt írta, hogy hatalmas micvát teszek és arra biztatott, hogy továbbra is terjesszem a Tórát a társaim között. Mivel ennek már több mint ötven éve, nem emlékszem a pontos szövegre, de azt biztos, hogy óriási hatást gyakorolt rám és azóta is ebből az üzenetből merítek erőt.
1962-ben befejeztem a tanulmányaimat és bevonultam a hadseregbe. A tábori rabbinátusban szolgáltam asszisztensként Slomó Goren rabbi mellett, aki akkor az Izrael Védelmi Erők főrabbija volt. Három éven át ő és a helyettese, Jehuda Schulman rabbi volt a tanulótársam. Így pótoltam be mindazt, amit nem tudtam elsajátítani korábban, hiszen nem jártam jesivába.
Miután leszereltem, megismertem Málkát, a későbbi feleségemet, aki Kanadából érkezett, hogy Izraelben tanuljon. Az apja, Avraham Dovid Dalfen közel állt a Rebbéhez, ezért írt neki a közelgő esküvőről. Azt is elintézte, hogy a nagy nap előtt fogadjon minket egy személyes találkozón. A Rebbe számtalan kérdést tett fel, többek között arról is, hogy mit értem el Kfár Szilverben, hogyan telt az idő a hadseregben és milyen volt Goren rabbival dolgozni. Miután mindenre részletes választ adtam, távoznunk kellett, mert lejárt a találkozó ideje. A búcsúzáskor megkérdeztem, hogy Montrealban telepedjünk-e le vagy utazzunk-e vissza Izraelbe. A Rebbe ekkor mélyen a szemembe nézett és azt mondta: „Beszéljünk erről egy év múlva”.
Nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel a válasszal, ezért továbbra is a letelepedés helyszínén gondolkoztunk a feleségemmel. Egy héttel később telefonhívást kaptam Paul Coopertől, az Ontariobeli Thunder Bayben működő Shaar Shamayim zsinagóga elnökétől. Elmondta, hogy százhúsz család tartozik a közösséghez, a délutáni zsidó iskolában pedig negyven gyerek tanul, de nem találnak rabbit, mert nincs megfelelő zsidó oktatás [a rabbi saját gyermekei számára]. „A Yeshiva Universitytől kaptuk meg a számát. Ha minden igaz, ön friss házas és még nincsenek gyermekei, akiknek megfelelő oktatási intézményre lenne szüksége, így hát nálunk a helye!” – mondta.
Fogalmam sem volt, hogy a Yeshiva University honnan tudott rólunk. „Talán erre utalt a Rebbe és arra gondolt, hogy el tudnám látni a rabbi feladatát egy ilyen távol eső közösségben” – mondtam a feleségemnek.
Később kiderült, hogy a találkozó után a Rebbe titkársága jelezte a Yeshiva University rabbikat közvetítő osztályának, hogy van egy megfelelő jelöltjük. A hívást követően New Yorkba utaztam, letettem a rabbivizsgát, majd öt éven át szolgáltam Thunder Bayben. Ezzel vette kezdetét a rabbinikus karrierem.
Idővel gyermekeink születtek, akiknek megfelelő zsidó oktatásra volt szükségük, ami nem volt elérhető abban a térségben, ezért az angliai Leedsbe költöztünk. Néhány évvel később megint a költözésen gondolkoztam a gyerekek miatt, ezért írtam a Rebbének, aki a következőt válaszolta: „A rabbiság értéke és érdeme igen nagy”. Ennek hatására további négy évet maradtunk a városban.
Egész életem során a Rebbe útmutatása alapján hoztam döntéseket. Ő volt az, aki miatt egy távoli zsidó közösségbe költöztem, hogy Tórát tanítsak és erősítsem a zsidóságot. Azért imádkozom és arra törekszem, hogy méltó legyek erre a hatalmas bizalomra és eredményesen végezzem a munkámat.
Michael Kanterovitz
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 3. szám – 2023. szeptember 29.
