1968 nyarán, amikor a montreáli lubavicsi jesivában tanultam, egy közeli barátomat nevezték ki a bostoni lubavicsi iskola egyik tanárának. Ő a segítségemet kérte a költözéshez. Autóba ültünk az egész családjával, és megtettük a Montreáltól Bostonig tartó ötórás utat. Ezek után nekem még vissza kellett vezetnem Montrealba, majd nem sokkal később Chicago felé vettem az irányt, ahol egy barátom esküvőjére voltam hivatalos. Miután ismét útnak indultam, elhatároztam, hogy teszek egy hatórás kitérőt New York állam északi részébe, ahol az öcsémet akartam meglátogatni egy nyári táborban.
Késő éjjel érkeztem meg, miután néhány nap alatt több mint 4000 kilométert vezettem. Le sem lehet írni, mennyire ki voltam merülve. Az öcsémet meg sem találtam, csak az üres szobáját. Ott lerogytam az ágyára, és azonnal elaludtam. Amikor visszaért a szobájába, nem tudta, hogy ott vagyok, ezért felkapcsolta a villanyt, amivel felébresztett. Abban a pillanatban iszonyatos fájdalmat éreztem – mintha egy kést szúrtak volna a szemembe. Sajnos a helyzet nem javult, így kénytelen voltam hatalmas fájdalmak között hazautazni Newarkba, ahol anyám időpontot foglalt egy optikushoz. Az optikus közölte, hogy a probléma megállapítása meghaladja az ő szakértelmét, és elküldött egy szemorvoshoz, bizonyos Dr. Plainhez.
Dr. Plain egyébként zsidó volt, de az volt az érzésem, hogy semmilyen kapcsolata sem volt a közösséggel. Néhány percig vizsgálta a szememet, majd megpróbálta a lehető legkíméletesebb módon közölni a diagnózist: „A súlyos alvásmegvonás miatt nyomás alakult ki a szemben és emiatt levált a szaruhártya. Szaruhártya-átültetésre lenne szükség, különben elveszti a látását” – mondta.
Ezt követően leragasztotta a szememet, hogy csökkentse a nyomást és a fájdalmat, majd időpontot foglalt a számomra az egyik vezető szemsebésznél New Yorkban.
Abban az időben csak két orvos vállalkozott ilyen műtétre Amerikában. Az egyik Dr. Kostoviaro volt Manhattanben. Dr. Plain bevetette minden befolyását, hogy a kb. kétszáz fős várólista elejére tegyenek, így hamar túlestem a vizsgálaton. Dr. Kostoviaro is azt mondta, hogy mindenképpen szükségem van az átültetésre, de ki kell várnom, amíg megfelelő donort találnak.
Természetesen értesítettem a Rebbét a történtekről. Ő azt mondta, hogy feltétlenül beszéljek egy rabbival arról, hogy elfogadhatok-e egy olyan szaruhártyát, melyet talán tiszteletlen módon távolítottak el egy holttestről. A montreáli Yitzchak Hendel rabbihoz fordultam tanácsért. Ő megmutatta az izraeli főrabbi, Jehuda Unterman egyik levelét, melyben egyértelműen úgy rendelkezett, hogy sürgős esetben a dolog megengedett.
Három hónappal később telefonon közölték, hogy a következő napon – szombaton – elvégzik a műtétet. Nem akartam elfogadni, mert semmiképpen sem voltam hajlandó megszegni a szombatot. Dr. Kostaviaro ezért elhalasztotta a műtétet, és ismét donorra kellett várakoznom.
Eközben a születésnapom alkalmából személyes találkozóra mehettem a Rebbéhez, és felhoztam a műtét ügyét. A Rebbe ezt mondta: „Azt hiszem, jobb lenne még várni vele, ameddig nem tökéletesítik az eljárást”.
Örültem a Rebbe tanácsának és azonnal fel is hívtam Dr. Kostaviaro irodáját, hogy meghatározatlan időre elhalasszam a műtétet. A munkatársai dühösek voltak, azzal fenyegettek, hogy megszakítják a kezelésemet.
Dr. Plain sem örült a hírnek, amikor ellátogattam hozzá. „Meg kell műttetnie magát, különben elveszti a látását!” – kiabált rám.
Amikor egy idő múlva újabb vizsgálatra mentem Dr. Plainhez, már előre felkészültem az újabb dorgálásra, amiért még mindig nem operáltattam meg magam. Ehelyett azonban, miután befejezte a vizsgálatot, így szólt: „Valaki biztosan imádkozik magáért… Ki? Talán Schneerson rabbi?”
Elképedve hallgattam, és csak bólintottam a fejemmel. A mai napig nem tudom, hogyan juthatott erre a következtetésre valaki, aki ennyire nem a hagyományok szerint élt.
Később kiderült, hogy a nyomást csökkentő tapasz alatt a szemem képes volt meggyógyítani önmagát, és csak egy karcolás maradt rajta. Bár hónapokig kellett hordanom a tapaszt, a kockázatos műtétet elkerültem.
Manapság már a világ minden pontján végeznek szaruhártya-átültetést, és sokat fejlődött a technológia is. Akkoriban azonban még csak kezdetleges módszerek álltak rendelkezésre és mindössze két orvos végzett ilyen műtétet, tehát nagy volt a kockázat, amelynek szerencsére nem kellett kitenni magamat.
Persze nem a „szerencsére” a helyes kifejezés, hiszen – Dr. Plain szavaival élve – valaki imádkozott értem.
David Golowinski rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 21. évfolyam 5. szám – 2018. október 14.
