1970-ben a feleségemmel, Chánival Floridába költöztünk, hogy a Rebbe sliáchjai legyünk Miami Beachen. Indulásunk előtt a Rebbétől csodálatos áldást kaptunk, és azt mondta nekünk, jiddisül: „Én is veletek utazom.” És mindig éreztük is a Rebbe jelenlétét, a negyven év alatt, amíg Floridában végeztük a dolgunkat. Mikor nekikezdtünk, még fiatal voltam és rendkívül lelkes, és mindent elkövettem, hogy a zsidókat visszatérítsem a vallás útjára. Mikor például autót vásároltam, biztos, hogy összebarátkoztam az eladóval, és meggyőztem a főnökét is, hogy hadd szóljak néhány szót a Tóráról a zsidó munkatársaknak, és tegyük fel együtt a tfilint.
Tudatában voltunk a küldetésünk fontosságának, a sulból hazafelé mindig elbeszélgettünk néhány olyan zsidó emberrel, akivel az utcán összetalálkoztunk. Egy alkalommal egy fiatal zsidó lánnyal kezdtünk beszélgetni, aki aztán elfogadta a szombati ebédmeghívásunkat. Meghívtuk őt újra és újra, egyre közelebb került hozzánk, eljött a sulba is, elkezdte megtartani a szombatot, és egyre inkább megtartotta a vallás szabályait a hétköznapi életében. Ahogy egyre jobban megismerkedtünk, mind többet tudtunk meg a családi hátteréről – szülei elváltak, édesanyja új társat talált. Rendszeresen küldtem beszámolókat a Rebbének, és az egyik levelemben említést tettem a lányról és történetéről. Válaszában a Rebbe arra utasított, győződjek meg róla, hogy a lány édesanyja szabályosan vált el a vallási törvények szerint, mert az nagyon fontos ahhoz, hogy új házasságot köthessen.
Megkérdeztem a lányt, és megpróbáltunk kapcsolatba lépni az édesanyjával is, aki éppen Indiában utazgatott akkor. Nem találtuk meg. Elterelődött a figyelmem, volt más dolgom, elfelejtettem az egészet. Úgy egy év múltán alkalmunk adódott meglátogatni a Rebbét, és elbeszélgetni vele az irodájában, fogadni az áldását. Nagyon büszkék voltunk és hálásak a küldetés sikeréért, és örömünket szerettük volna megosztani vele. A találkozás előkészítéseképpen összefoglaltam, mivel foglalkozunk, mit értünk el, és a Rebbe áldását kértem. A Rebbe keze ügyében, az asztala oldalában volt egy kihúzható polc, ott tartotta és olvasta el a hozzá érkezett leveleket. Volt egy módszere a gyors olvasásra, átfutott a sorokon, és egy kis ceruzával megjelölte, hogy mire szeretne felelni.
Míg ő olvasott, ott álltam a feleségemmel, és hát, azt nem merném mondani, hogy el voltunk telve magunkkal, mert a Rebbe előtt állni nagy dolog, összeszedettséget kíván, de mondjuk, hogy elégedettséggel töltött el minket a küldetésünk sikere. És akkor a Rebbe felemelte a fejét, és azt kérdezte: „Hogy áll a helyzet azzal a lánnyal és a mamájával?” Egy pillanatig azt sem tudtam, miről van szó, aztán elfogott a remegés, mert eszembe jutott, mire vonatkozik a kérdés, és hogy nem feleltem a Rebbének, és nem tettem meg, amire utasított.
Szörnyen éreztem magam. Ez a lány és az édesanyja ügye kiment a fejemből. Elfeledkeztem róluk, de a Rebbe – akinek az egész világ ügyeivel kellett törődnie, és olyan sliáchja, mint én, ezrével van a világ minden táján, s azoknak ezerféle ügye és dolga… orvosi problémák, üzleti ügyek, személyes gondok – és a Rebbe emlékszik! Alig vártam, hogy kijussak a szobájából, annyira leforrázva éreztem magam. A feleségem mondta később, mert én attól kezdve megsüketültem, hogy a Rebbe gyönyörű áldást adott nekünk. Ahogy kijöttem tőle, nyomban fogtam a telefont, kapcsolatba léptem, akikkel kell, és huszonnégy órán belül megvolt a mama. És meggyőződtünk róla, hogy szabályosan vált el.
De a Rebbe kellett ahhoz, hogy megértsem, mit jelent valóban törődni másokkal, önzetlenül, feltétel nélkül. Ő soha nem látta a lányt, sem az édesanyját – csak hallott róluk –, mégis úgy törődött a sorsukkal, mintha a gyermekeiről volna szó. Akinek tizenöt gyermeke van, mindegyiket ugyanúgy ismeri, mint akinek csak egy, mert minden gyermek az övé. Ő pedig minden zsidó emberrel törődött így, ennyire, ilyen személyesen és ilyen mélyen.
Megjelent: Gut Sábesz 17. évfolyam 47. szám – 2015. augusztus 13.
