Leila Leah Bronnernek hívnak, és „biblia tanulmányok” tantárgyat tanítok az egyetemen. Megtisztelve érzem magam, hogy interjú készül velem a Rebbe életével kapcsolatban, annak ellenére, hogy sem én, sem a családom nem Chábád kötődésű. Jómagam még Csehszlovákiában születtem egy magyar rabbidinasztiába, és mi is, mint sokan mások a háború után, az Államokba emigráltunk. Én New Yorkban nőttem fel, Williamsburgben, majd miután megházasodtam férjemmel együtt Dél-Afrikába költöztünk. Itt alapítottunk egy jesivát általános- és középiskolás korú fiúknak és lányoknak, aminek a férjem lett az első igazgatója.
1969-ben, mikor Temmi lányunk elvégezte a középiskolát tanácstalanok voltunk, hogy hová küldjük továbbtanulni. Azt nem akartam, hogy a johannesburgi egyetemen folytassa a tanulmányait, ahol akkor én is tanítottam, mert úgy gondoltuk, hogy ott nem lenne eleget zsidó közösségben. Töprengtünk, hogy Amerikába küldjük, ahol családunk van és számtalan kapcsolatunk, vagy esetleg Izraelbe, a Bar Ilan Egyetemre. Izrael azért is volt vonzó, mert férjemmel együtt nagyon erősen cionista érzelműek voltunk, s hittük, hogy fontos, hogy egy zsidó a tóratanulás mellett megállja a helyét a mai modern világban.
Miközben tanakodtunk, édesapám tanácsolta, hogy menjünk el a lubavicsi Rebbéhez is, hogy kikérjük a véleményét. Akkoriban a Rebbe még nem volt annyira ismert, mint később lett, de már akkor is rengetegen folyamodtak hozzá tanácsért, útmutatásért különböző ügyekben. Ami kicsit elbizonytalanított minket, hogy tudtuk, a Rebbéhez elsősorban a haszidjai mennek, és mi nem voltunk azok. Mint később kiderült, félelmünk teljesen alaptalan volt, a Rebbe mindenki számára elérhető volt.
Mikor beléptünk hozzá, meg voltunk szeppenve. Főleg mert akkor tudatosult bennünk, hogy most személyesen fogunk beszélni a lubavicsi Rebbével, és mert nem voltunk felkészülve a ránk váró fogadtatásra. Mikor
meglátott minket, rögtön felpattant, hogy üdvözöljön bennünket. Hallatlan! Fenséges megjelenése is magával ragadott. Átható nézése volt és nagyon barátságos stílusa.
Ismertettük vele dilemmánkat, hogy mi már az ’50-es évektől fogva Dél-Afrikában élünk, gyerekeink is ott születtek és nőttek fel, azonban lányunknak most a tengerentúlra kell mennie tanulni, mert nem akarjuk, hogy Johannesburgban maradjon. Kifejtettük aggodalmunkat azzal kapcsolatban, hogy nincs elég zsidó közösség, az ország jelenlegi politikai helyzete bizonytalan. Megkérdeztük, mi a jobb szerinte, hová küldjük lányunkat: New Yorkba vagy Izraelbe? Elmondtuk, hogy Izraelben nincsenek ismerőseink, s hogy lányunk még nem beszéli olyan szinten a hébert, ami az egyetemi tanulmányokhoz szükséges. Ezen a ponton jutottunk arra a gondolatra, hogy talán a Stern College, a Yeshiva University női részlege lenne a legjobb választás számára.
A Rebbe erre így reagált: „Azon még nem gondolkodtatok, hogy megalapítsátok a Stern College johannesburgi intézményét?” Én erre mondtam, hogy az ötlet nagyon jó, de nem hiszem, hogy megvalósítható. Ő visszakérdezett: „Miért nem? Hiszen, ha jól tudom az első dél-afrikai jesivát is önök alapították.” Erre mondtam, hogy egy jesivát sokkal egyszerűbb létrehozni, de egy zsidó egyetemhez nem hiszem, hogy lenne elegendő női jelentkező Johannesburgból. Akkoriban a dél-afrikai zsidóság 120.000 főt tett ki. A beszélgetés végén megköszöntük, hogy fogadott minket, és mondtuk, hogy elgondolkodunk a tanácsán. Végül lányunkat a Stern College-ba küldtük tanulni.
Itt később megismerkedett egy orvossal, aki szintén a Yeshiva University-n tanult, összeházasodtak, gyerekeik, majd unokáik lettek. A mai napig New Yorkban élnek. Habár végül nem a Rebbe tanácsa szerint jártunk el, s lányunkat New Yorkba küldtük, nagyon hálásak voltunk neki, hogy olyan kedvesen fogadott minket, s hogy tanácsokkal látott el. Akkoriban úgy éreztük, hogy egy egyetem megalapítása meghaladja az energiáinkat, hogy túl nagy falat lett volna számunkra. De megértettük a Rebbe gondolkodásmódját. A Rebbe elve az volt, hogy bárhol is vagyunk a világban, nekünk kell ott zsidó közösséget építenünk, s nem onnan menni máshová zsidó közösségért. Ő tényleg hitt az „Ufaracta, ufaracta” elvében, azaz „törj ki, s terjeszd” a zsidóságot bárhol is vagy a világban. Ő sem akarta, hogy zsidó közösség nélkül éljenek, hanem azt, hogy ezt saját maguknak építsék fel. Ez volt az ő fő célja, és egyben életműve: a világon mindenhol kiterjeszteni és megerősíteni a zsidó közösségeket. És ez az, amit a Chábád manapság is csinál, a világ minden részén.
Dr. Leila Leah Bronner
