Crown Heightsben nőttem fel, és tanulmányaimat a Torah V’dáász nevű jesivában kezdtem. Tizenhárom éves koromban átmentem tanulni egy hagyományos fiú középiskolába, mert a jesivát nagyon szigorúnak éreztem, és szerettem volna többféle dolgot is tanulni. A jiddiskájtot soha sem hagytam el, mindig megmaradtam hagyományőrző zsidónak. Tizennyolc éves koromban, 1943-ban vonultam be a seregbe három évre. Egy évet a tengerentúlon is szolgáltam, ahol olyan emberekkel dolgoztam, akiket elüldöztek otthonaikból. Ez volt az egyik legmeghatározóbb élményem, ami a mai napig mély nyomot hagyott bennem. Látva a Holokauszt utóhatását, arra a következtetésre jutottam, hogy a jiddiskájtnak túl kell élnie, s erre az egyetlen lehetséges út a Tórán keresztül vezet. Habár eredetileg azt terveztem, hogy leteszem a doktori vizsgát angol irodalomból a Columbia Egyetemen, épp még mielőtt befejeztem volna ezzel kapcsolatos tanulmányaimat, 1950-ben Saul Lieberman hatására átiratkoztam a Zsidó Teológia Szemináriumra. Liebermannal, aki ennek a konzervatív intézménynek (A konzervatív mozgalom nagyjából a magyar neológiának felel meg – a szerk.) volt az egyik professzora, akkoriban találkoztam.
Habár Manhattanben tanultam a szemináriumban, sábeszkor rendszeresen Crown Heightsbe mentem vissza, hogy családommal lehessek, és ilyenkor a Chábád központba is elmentem, hogy talmudtudásomat gyarapítsam.
A Chábád diákok közt megannyi kiváló tanulótársra tettem szert, egyikük Chaim Ciment rabbi volt. Ő mutatta be a Rebbét, aki persze akkoriban még nem volt a Rebbe. Elmeséltem neki, hogy miképpen jutottam el hozzájuk. Láthatóan érdeklődő volt irányomban, s ez természetesen kölcsönös volt. Akkorra nagyon megfogott a Chábádban tapasztalható egyik fő elv, az „áhávát jiszráél”, ami a zsidó felebaráti szeretetet jelenti, s amit mindegyiküknél tapasztaltam. Ez annyira megfogott, hogy később mikor a szeminárium tagja lettem, többször is nyíltan felszólaltam, hogy nekünk is ezt kéne tanulni, tanítani, csak úgy, ahogy azt a Chábádban teszik, és ezzel sokkal több zsidót tudnánk elérni Amerikában. De nem hallgattak rám. Mondtam, hogyha zsidók megsegítését tűzzük ki célul, azt csakis a zsidó törvénykezésből kiindulva lehet megvalósítani, máskülönben a próbálkozás nem lehet sikeres. Nem élhet túl olyan intézmény, mely tanításának nem a halachát veszi alapjául. Így én voltam az első a szeminárium történetében, aki Nidda törvényeit (a Talmud azon traktátusa, mely a családi tisztaság törvényeivel, és a mikvével foglalkozik) tanította.
1957-ben, a nagyünnepek alatt beszédet tartottam a szemináriumban erről a témáról. Habár eleinte Lieberman professzor nem támogatta a témaválasztásom – szerinte életkorom miatt nem gondolnának hiteles előadónak a témával kapcsolatban – végül óriási siker fogadta azt. Ő személyesen is megjegyezte, hogy az előadásom egy kiddus Hasem volt, Isten nevének a megszentelése.
Nem sokkal ezt követően, Crown Heightsbe meghívtak egy esküvőre, amin a Rebbe is részt vett. Ekkorra már többször is jártam nála meghallgatáson és hogy áldását kérjem. Miután véget ért a szertartás (éjfél körül lehetett, vagy kicsit később) épp az autómhoz tartottam, mikor megláttuk egymást, s elkezdtünk beszélgetni. Mivel tudtam, hogy mennyire fontosnak tartja a családi tisztaság törvényeinek megtartását, mondtam neki, hogy pont ezzel kapcsolatban tartottam nemrég egy előadást, amit nagyon jól fogadtak. Ezt örömmel vette és azt mondta: „Jelentesd meg”. Én mondtam, hogy csak könyvek, vagy cikkek megjelentetésével foglalkozom, beszédekével nem. Ezután elköszöntem. Néhány nappal később egy telefonhívást kaptam a Rebbe titkárától, Hodakov rabbitól, aki azt mondta: „A Rebbe tudni akarja, hogy állsz a beszédekkel? Szeretné, ha mihamarább publikálnád őket.” „Beszédeket nem publikálok”, mondtam, s ezzel vége is volt…legalább is ezt gondoltam. Megint egy hónappal később kaptam egy újabb hívást Hodakov rabbitól, aki csak ennyit kérdezett: „Hogy állsz a beszédekkel?” Ekkor megértettem, hogy a Rebbe mennyire komolyan gondolta, amit mondott.
Saul Teplitz rabbi ebben az időben gyűjtötte össze és adta ki az adott év legjobb beszédeit, így elküldtem neki az enyémet, amit aztán több száz közül választott ki, hogy végül benne legyen a gyűjteményben. Mikor a kötetet kiadta, kaptam belőle jó pár külön példányt, amiket a konzervatív rabbiközösség tagjainak küldtem el. Mikor egy évvel később egy sábeszra Izraelbe utaztam, a Rebbe azt mondta: „És most, fordítsd le héberre”. Így is tettem, s később ez minden mikvébe eljutott. Mikor jöttem vissza Izraelből, Zalman Shimon Dvorkin rabbi hívott fel, aki egy fontos halachikus szaktekintély volt akkoriban a Chábádban, s akihez nagyon közel álltam.
Azt mondta, egy mikve a beszédem miatt épült meg. Hogy történt ez? Egy kanadai közösség mikvét szeretett volna építeni, de nem volt rá elég pénzük, így a konzervatív közösséghez akartak fordulni támogatásért. Ám ők nem érezték ezt olyan fontos dolognak, így nem támogatták a mikve megépülését. Pont ebben az időben a közösség egyik orvos tagjának kezébe került a beszédem, és azt mondta: „Hogy mondhatjátok, hogy ez nem olyan fontos? A Szeminárium egyik rabbija egy teljes beszédet szentelt neki!” Ezután körbeadta a beszédet, minek hatására végül a közösség tagjai meggondolták magukat, és hozzájárultak a mikve megépüléséhez. Mindez azért történt, mert a beszédet publikáltam, ami egyes egyedül azért volt, mert a Rebbe soha nem mondott le róla.
Dov Zlotnick
