Velem és a Rebbével történt

1973-ban lehetőséget kaptam arra, hogy Flatbush-ban nyári tábort alapítsak és igazgassak.

Azon a nyáron, nem sokkal a jom kipuri háború előtt, a Rebbe minden egyes lehetőséget megragadott, hogy arról beszéljen, hogy minden zsidónak kötelessége biztosítani a zsidó oktatás lehetőségét minden zsidó gyermek számára. Támogatóan beszélt a zsidó gyermekeknek szervezett nyári napközis táborokról is.

Bár az engem foglalkoztató szervezet nem tartozott a Chá­bádhoz, mivel én magam lu­ba­vicsi voltam, természetesen sze­rettem volna eleget tenni a Rebbe által előírtaknak. Így hát találkoztam az igazgatóság tagjaival, és megkértem őket, hogy nyissák meg a tábort olyan gyermekek előtt, akik nem tudják megengedni maguknak, hogy befizessék a tandíjat. Az igazgatóság beleegyezett. Egy teljes buszt szántam a nem-fizetős gyerekeknek, és megírtam a Rebbének, amit elértem. A Reb­be válaszként azzal áldott meg, hogy legyen nagyon sikeres a tábor.

A nyár közepén meghívást kaptam a Rebbétől, hogy a következő gyerek-gyűlésre vigyem el a táborozóimat a Rebbe zsinagógájába. Összeszedtük a gyerekeket, és elmentünk az Eastern Park­way 770-be. A délutáni ima után a Rebbe kihirdette: „Lei­zer Laine és a tábora jöjjön ide, hogy pénzt kapjanak, amit jóté­konykodásra fordíthatnak.” Két csoportban mentünk oda – fiúk és lányok –, és a Rebbe minden egyes gyereknek egy-egy pénz­érmét adott. A csoportveze­tők közül néhányan egyenesen egy kirándulásról érkeztek, nem voltak megfelelően öltözve a zsinagógához, és szégyellték magukat. Nem mertek felmenni a Rebbéhez papucsban és rövidnadrágban. Úgy érezték, tiszteletlenség lenne.

Miután a Rebbe kiosztotta a pénzt a gyerekeknek, hozzám fordult, és megkérdezte: „A táborod minden tagja kapott adományozásra való pénzt?” Nem tudtam, mit feleljek. A Rebbe így szólt: „Aki még nem kapott, jöjjön, és kap.”

Odamentem a csoportomhoz, és ezt mondtam: „A Rebbét nem érdekli, mi van rajtatok. Gyertek!” Mindannyian felmen­tek, és a Rebbe mindegyiküket egy-egy nagy mosollyal jutalmazta a pénz mellett. Évekkel később összefutottam néhány csoportvezetővel. Azt mondták: „A mosoly, amit a lubavicsi Rebbétől kaptunk, velünk maradt. Azzal élünk.”

A Rebbe mosolyáról beszélve el szeretnék mondani még egy csodálatos történetet.

Valamikor az 1980-as évek kö­zepén történt, mikor bútor­bol­tom volt. Egy fiatalember
tért be az üzletbe, körülnézett, jött-ment a bútorok között. Megkérdeztem tőle, hogy segít­he­tek-e, de elhárította, és kiment. Még néhányszor visszajött, de soha nem vásárolt semmit, és nem fogadta el a segítségemet. Egy napon a feleségével érkezett, és megkérdezte, hogy beszélhetnénk-e. Mivel nem volt semmi sürgős dolgom, beleegyeztem.

Azt mondta: „Tudjuk, hogy ön lubavicsi, és ezért szeretnénk elmondani a problémánkat. Már néhány éve házasok vagyunk, de még mindig nincs gyerekünk. Mindenféle orvossal beszéltünk, mindenféle rabbinál jártunk már áldásért. Szeretnénk megkérni önt: el tudna menni a lubavicsi Rebbéhez, és tudna áldást kérni ránk?” Tudtam, olyan környezetben nevelkedett, amelyik teljes mértékben ellenzi a haszidizmus útjait, és különösképpen a Chábádot. Teljesen megdöbbentem.

Így feleltem: „A Rebbe mindenkinek válaszol, aki ír neki. Üljenek le, írjanak egy levelet a Rebbének, tárják elé a problémájukat, és kérjenek áldást.” Azt felelte erre: „Nem hiszünk a Rebbének való írásban. Miért nem tud beszélni a Rebbével a mi nevünkben?” Azt feleltem: „Én is csak levélben fordulnék hozzá. De az önök zokogása sokkal mélyebb helyről jön, mint bármilyen kérés, amit én tudnék átadni az önök nevében.”

Ezt elutasította, de aztán megkérdezte: „Van arra bármikor is lehetőség, hogy odamenjek a Rebbéhez, ahogy elhalad, és beszéljek vele?” Így feleltem: „Ros hásáná előestéjén a Rebbe ajtaja nyitva áll, és aki csak szeretne, odamehet hozzá, és áldást kérhet egy jó új évre. Ön is beállhat a sorba, és áldást kérhet, hogy gyermekei legyenek.”

Ez az ötlet tetszett neki. Együtt mentünk, nagyjából két órán át álltunk sorba. Amikor azonban sorra került, meg se tudott szólalni. Mintha össze lett volna ragasztva a szája, egy hang nem jött ki a torkán. Utána sírt, vissza akart állni a sorba, és újra próbálkozni.

Ezt javasoltam neki: „Egy hét múlva, jom kipur előestéjén a Rebbe lékáchot, mézes süteményt oszt. Ha szeretné, találkozhatunk ugyanakkor, ugyanitt, és ugyanezt fogjuk tenni. Elmegy a Rebbe előtt, és ismét lehetőséget kap, hogy áldást kérjen, amikor a Rebbe átadja a lékáchot.”

Beálltunk a sorba, elérkezett a Rebbéhez, kinyújtotta a kezét a süteményért, de ahelyett, hogy áldást kért volna, beleöntötte az egész szívét ebbe az egyetlen kiáltásba: „Rebbe!” nem volt képes semmi mást mondani. És azt mondta neki erre a Rebbe: „Zárá chájá vekájámá – Legyenek egészséges és életképes gyermekeid.”

Teljesen megdöbbent. Nem hit­te el, mi történt. Azt mondta: „De hát nem is mondtam semmit. Honnan tudta?!” Azt feleltem: „A Rebbe a szeméből olvasott.”

A történet itt nem ér véget, mert a következő évben ismét eljött, hogy jom kipur előtt a Rebbe elé járuljon, és a kezében tartotta az újszülött gyermekét. Odament a Rebbéhez, kezében azzal a kicsi babával, kinyitotta a gyermek kezét, és a Rebbe egy darab lékáchot helyezett bele. Amikor ez megtörtént, a Rebbe úgy mosolygott! A leírásához nincsenek szavaim. Ez a mosoly az egész világot bevilágította.

Eliezer (Leizer) Laine rabbi