1934-ben születtem Ukrajnában, Visznyic városában. Még egészen kicsi voltam mikor szüleimmel Antwerpenbe emigráltunk. Belgiumnak hatalmas zsidó közössége volt abban az időben, kb. 50000 zsidó élt akkoriban a városban, és a legtöbben egy jobb élet reményében érkeztek oda. Ám sajnos nem maradtunk sokáig. 1940-ben a németek megszállták az országot, és azonnal megkezdték a zsidók deportálását és gyilkolását, így egyszerre mindenki menekülni kényszerült. Átfutottunk a francia határon. Még csak hat éves voltam akkoriban, de tudtam, hogy az életünkért menekülünk. Marseillesbe vettük az irányt, ahol nagyanyám – édesanyám anyukája – és nagynéném éltek. Egy csoport lubavicsi haszid is élt ott, akik érkezésünkkor nagyon kedves és meleg fogadtatásban részesítettek minket. Azonban rövidesen azzal a problémával kellett szembesülnünk, hogy ott már semmi sem maradt számunkra. Ez alatt azt értem, hogy nem volt elegendő élelem, menedékhely. Egyszerűen kezelhetetlen volt a hirtelen nagy számba oda áramló menekült ellátása. Így egyik háztömbből a másikba vándoroltunk, hogy valahogy mindig kihúzzuk. Néhány hónappal később, mikor a nácik Párizst is megszállták, a helyzet még rosszabbra fordult. A nagy felfordulás és káosz közepette családunknak szét kellett válnia. Legközelebb csak a háború után láttam a családomat. Az árvaházban úgy negyven vagy ötven gyereket szállásoltak el, sokan még csak három vagy négy esztendősek lehettek. Sokan már tudták közülük hogy szüleiket megölték, de voltak akik semmit sem tudtak róluk. Gyakran lehetett hallani a gyerekek sírását, amint szüleiket szólítják, akik nem lehettek ott hogy megvigasztalják őket. Ahogy telt az idő, a helyzet egyre kilátástalanabb lett, és étel is csak egyre szűkösebben állt a rendelkezésünkre, így egyre rendszeresebbé vált, hogy nap végén korgó gyomorral feküdtünk le aludni. Majd egy szép nyár eleji napon, egy férfi hozzánk. Nem tudtuk a nevét, így csak Monsieurnek – uram, franciául – hívtuk. Monsieur minden nap hozott pár táskányi kenyeret – hosszú francia bagetteket – valamint tonhalat, szardíniát, néha napján még krumplit is. Mindig, addig maradt, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy minden gyerek evett. Ez azért volt fontos, mert néhányan közülük annyira el voltak csüggedve, hogy már enni sem akartak. Az ölébe vette őket, mondott nekik egy mesét, és megetette őket. Volt hogy leült melléjük a földre, s hízelgő hangon beszélte rá őket, hogy egyenek. Ha kellett ő kanalazta szájukba az ételt. Ezeknek a kicsi, szomorú gyerekeknek, olyan volt mint egy pót-apuka. Minden gyereknek tudta a nevét, pedig még mi magunk se tudtuk mindannyian egymásét. Szerettük, és mindig izgatottan vártuk, hogy megjöjjön. Emlékszem, volt egy gyerek aki féltékeny volt rá. Szeretett volna ő is az ölébe ülni, mesét és éneket hallani tőle, így bármilyen éhes is volt, úgy tett mintha nem akarna enni, hogy ő is megkaphassa a Monsieur figyelmét, törődését. A Monsieur heteken keresztül ellátogatott az árvaházba. Minden egyes nap, kivétel nélkül. Most visszagondolva már tudom, hogy sok gyerek az életét köszönhette neki az árvaházban. Ha ő nincs, valószínűleg én sem vagyok ma itt. Mikor a háború a végére ért, végre viszontláthattam a családomat. Elhagytuk Európát, és új életet kezdtünk. Mikor 1957-ben New Yorkba költöztem, nagybátyám tanácsolta, hogy látogassam meg a lubavicsi Rebbét. Természetesen megfogadtam a tanácsát, s leszerveztem egy időpontot a Rebbe titkárával. Mikor eljött a nap, és megérkeztem a Chábád központba, az Eastern Parkway 770 épületébe, leültem, hogy zsoltárokat olvassak mielőtt bemegyek hozzá. Hihetetlen volt látni, azt az ember rengeteget, akik folyamatosan érkeztek a Rebbéhez, hogy a tanácsát kérjék, hogy bebocsátást nyerjenek. Végül hallottam, hogy az én nevemet szólítják, így felálltam, s benyitottam a szobájába. Széles mosollyal, a következő szavakkal üdvözölt: „Dos iz Dovidele! – nicsak, ez Dovidele!” Ötletem sem volt, hogy honnan tudja a nevemet. Majd hirtelen úgy éreztem, menten elájulok. A Monsieur állt velem szemben! A Rebbe volt a Monsieur! És ő még azelőtt felismert engem, hogy én felismertem volna őt! Egyszerűen hihetetlen volt. Később megtudtam, hogy került Marseillesbe. Ő és Chájá Muska rebbecen szökésben voltak a náci Európából. Ahhoz, hogy beszerezze az ehhez szükséges dokumentumokat, rendszeresen Nizza és Marseille között ingázott. Közben valószínűleg rájött, hogy milyen borzasztó az elárvult zsidó gyerekek sorsa, így elkezdett látogatásokat tenni nálunk, hogy megmentsen minket. A Rebbe halála után, hallottam róla, hogy megtalálták az egyik jegyzetfüzetét. Ebben a füzetben tórai, kabbalisztikus és talmudi elmélkedések voltak találhatók. És ami elképesztő, hogy ezeknek egy része az idő alatt kelt, míg a Rebbe Franciaországban volt, a háború elején. Elképesztő, hogy még ebben a káoszban, ebben a hihetetlenül veszélyes és vészterhes időszakban is ilyen elkötelezetten és odaadóan tanulmányozta a Tórát. De ami még figyelemre méltóbb számomra, hogy egy ilyen világ hírű Tóra-tudós, még arra is szakított időt, hogy elhozza azt a pár zsáknyi bagettet a nélkülöző árváknak, és hogy személyesen etesse meg őket, ha kellett. Sosem felejtette el, hogy az élet védelme, a megmentése a legszentebb, legfontosabb feladat. És örökké hálával tartozom neki, hogy megmentette az életem, s lehetővé tette, hogy – hála Istennek – mára sok gyerekem és unokám lehessen.
Dovid Aaron Neuman rabbi Brooklyn Williamsburg nevű negyedében él a családjával. Az interjút otthonában adta 2013 novemberében.
Megjelent: Gut Sábesz 19. évfolyam 36. szám – 2017. június 5.
