A családunk 1947-ben vándorolt Oroszországból Franciaországba. Én már ott születtem, öt gyerek közül a másodikként. Hatéves koromban továbbköltöztünk, és a Brooklyn Crown Heights nevű negyedében telepedtünk le, hogy a Rebbe közelében lehessünk.
Nagyon szerettem ott élni és iskolába járni. A hét fénypontja mindig a szombati zsinagóga-látogatás volt és a Rebbe által vezetett hászid összejövetelek, melyeken mi, kislányok is részt vehettünk. Bár nem mindent értettünk az elhangzottakból, mégis sokat magunkba tudtunk szívni abból az energiából és bölcsességből, ami a Rebbéből áradt.
Miután elvégeztem az iskolát, anyám nagyon szeretett volna elküldeni a még Párizsban élő szüleihez, akik a Rebbe küldöttjeiként szolgáltak ott. Apám azonban ellenezte a dolgot, mert nem tartotta helyesnek, hogy egy 17 éves lány egyedül utazzon olyan messzire. Elmentünk tehát a Rebbéhez tanácsot kérni, aki az áldását adta az úthoz, azzal a feltétellel, hogy ellátogatok a Párizs melletti Yerresben működő lubavicsi lányiskolába. Emiatt azután gyorsan beiratkoztam egy gyorstalpaló francia nyelvtanfolyamra.
Az utazás nagyon nagy benyomást gyakorolt rám. Az említett lányiskola éppen nyári tábort tartott. Ott jöttem rá, hogy valójában milyen kivételezett helyzetben vagyok. Amerikában, rendezett körülmények között, harmonikus családban élő lány voltam, amíg a yerresi táborozók közül holokauszttúlélő szülők gyermekeiként sokan csonka családból érkeztek, megannyi tragédiát hordozva magukban. És mégis képesek voltak mosolyogni. Ők tanították meg nekem, hogy mi az, ami valóban fontos az életben és segítettek kiszélesíteni a látókörömet. Azt hiszem, azon a nyáron nőttem fel.
Nem sokkal azután, hogy hazatértem Crown Heightsba, egy nőknek szóló rendezvényt tartottak a Chábád-mozgalom központjában, ahol alkalmam volt beszélni a Rebbével. „Szeretném megköszönni, hogy elküldött Yerresbe. Nagyon sokat tanultam a táborozóktól” – mondtam. A Rebbe erre elmosolyodott és így szólt: „Biztos vagyok benne, hogy a táborozók is sokat tanultak tőled”.
Néhány évvel később, már az esküvőm után, egy Crown Heights-i iskolában tanítottam, amíg a férjem egész nap Tórát tanult. Így szerettük volna folytatni még sokáig, ám a Rebbe felkért minket, hogy legyünk a küldöttei és foglalkozzunk a zsidóság terjesztésével. Több település is szóba került állomáshelyként. Személyes találkozót kértünk a Rebbétől, hogy a tanácsát kérjük az ügyben.
Amikor beléptünk a Rebbéhez, elsőként letettük a kérdéseinket és kéréseinket tartalmazó cédulát az asztalára. A férjem falfehér volt, miközben a Rebbe figyelmesen elolvasta, amit felírtunk. Miután végzett, ránk nézett és elmondta, hogy mit gondolt ki nekünk. Azt kérte, hogy a férjem legyen a Miamiban működő Chábád iskola igazgatója, én pedig kezdjek el ott tanítani. Ezt sokként éltem meg, mer akkoriban Miami még nem az a virágzó zsidó központ volt, mint manapság, hanem valóságos spirituális pusztaság. „Rebbe, elfogadom a feladatot, de nem tudom, hogy képes leszek-e méltó módon képviselni a Rebbét” – mondtam önkéntelenül. „Emellett nagyon nehéz lesz a számomra, hogy nélkülöznöm kell a családomat, a barátaimat és a közösségemet. Nem tudom, hogy hogyan tudnám ezt elviselni” – tettem hozzá.
A Rebbe ekkor felállt, széttárta a kezeit és így szólt: „Én mindig magukkal leszek. De ehhez mindent örömmel kell tenni”.
Mosolya beragyogta a szobát és az életünket is. Ezek után fel sem merült, hogy kudarcot vallanánk.
1969-ben költöztünk Miamiba. Tizenkét év elteltével a közeli Bal Harbourre is kiterjesztettük a tevékenységünket, ahol akkor még nem volt számottevő zsidó élet. Akkoriban két kisgyermekünk volt, Bal Harbour lakossága azonban elsősorban idősekből állt, akik oda vonultak vissza a nyugdíjas éveikre. Fiatalok alig éltek ott, de a Rebbe áldása eloszlatta az aggodalmaimat. A helyiek eleinte nem voltak velünk túl barátságosak. „Menjetek vissza Izraelbe! Ki hívott ide titeket?” – kiabálták utánunk az utcán. „Nem szabad veletek játszanunk. A szüleink nem szeretik a zsidókat” – mondták a gyerekeinknek.
De Isten segítségével, a Rebbe áldásával és a többi lubavicsi küldött közreműködésével a közösségünk gyors növekedésnek indult. Azóta is a küldetésünknek élünk, hogy minden zsidó szívét közelebb hozhassuk a Tórához.
Chani Lipskar
