Családom rokonságban áll a Rebbe családjával, mivel az én nagyapám és az ő nagyapja testvérek voltak. 1947-ben hamis papírokkal az egész család ki tudott menekülni Oroszországból. Lengyelországon és Ausztrián át Párizsba mentünk, ahol az egyik rokonunk, Zalman Schneerson lakott. Peszách előtt a Rebbe édesanyja, Chana Schneerson rebbecen is csatlakozott hozzánk miután sikerült őt is kicsempészni Oroszországból.
Nem sokkal később a Rebbe is megérkezett Amerikából, hogy újra találkozhasson immáron közel két évtizede nem látott édesanyjával. Habár a Rebbe nem lakott velünk, hanem egy helyi hotelben szállt meg, a széder estén mind együtt voltunk.
Nagyon jól emlékszem erre a széder estére. A Rebbe ült az asztalfőnél, aki persze ekkoriban még nem volt Rebbe hanem az előző Rebbe, a Rebbe Rájác veje. Édesanyja, Chana rebbecen ült a jobbján és az összes többi nő is a jobb oldalon a rebbecen mellett, míg a férfiak a Rebbétől balra ültek le az asztal köré. Ez az összejövetel nem olyan volt, mint később, mikor a Rebbe a haszidjaival ült össze. Ez más volt. Családi együttlét.
Tizenkét éves voltam akkoriban, és emlékszem, hogy a Rebbe az új kiadású Kehot Haggadából olvasott a saját frissen nyomott kommentárjával. Ha jól emlékszem ez volt az első alkalom, hogy olvasott belőle.
A Rebbe a széderhez a saját szőlőlevét hozta. Abban az időben ugyanis lehetetlen volt kóser bort kapni Párizsban, így apám is maga állította elő kóser borát, amihez mazsolát áztatott és erjesztett. Ám ez az eljárás cukor felhasználását is igényli, amit a Rebbe nem használt Peszáchkor. Ő is maga készítette a szőlőlevét, ami az év ezen szakában még nagyon savanyú volt. Ám ő ezt használta mind a négy pohárhoz. Nem csak saját szőlőlét használt, de saját maceszt is hozott. Ezt az asztal melletti széken tartotta, s nem az asztalon, ami nekünk akkoriban teljesen új volt. Ma már persze ez a bevett Chábád szokás, hogy elkerüljük, hogy a macesz az asztalon esetleg valamilyen folyadékkal érintkezzen, ám akkoriban ez teljesen ismeretlen volt számunkra.
A Rebbe peszách kezdetétől egészen Sávout végéig Párizsban maradt, így együtt olvashattuk.
Sávoutkor a Tikun Lajl Savoutot, azon Tórai sorokat, melyeket ilyenkor hagyomány elolvasni az este folyamán, azonban a zsinagóga gondnoka elfelejtette égve hagyni a lámpákat az épületben. Így nekünk kellett gyertyákat helyezni a könyvespolcok köré, s azokat körülülve olvasni. Emlékszem, ahogy a Rebbe nagyon gyorsan, ám tisztán, érthetően olvasta ezen tórai sorokat.
Mikor végzett, magára vette kabátját, hogy visszamenjen a harminc percnyi sétára lévő hotelba, ahol lakott. Nyár volt. Kint, az utcákon hatalmas forróság, így apám mondta a Rebbének, hogy hagyja ott kabátját a nagy melegre való tekintettel. Ám a Rebbe azt válaszolta, hogy nem helyes úgy kimenni az utcára, hogy nem vesz valamit a kapota (hosszú zakó, amit a hászid férfiak viselnek) fölé.
Én erre felvetettem, hogy rendszeresen látok francia férfiakat selyem kabátban sétálni, így biztos rendben van a kapota is.
A Rebbe erre mosolyogva rám nézett, és azt mondta viccesen: „Igen, de nekik van hozzá kalapjuk is.” A Rebbe ezzel arra a kalapra célzott, amit a felső tízezer férfijai viseltek akkoriban. Ezután elmesélte, hogy egyszer apósával, a Rebbe Rájáccal Bécsben töltötték a Sábeszt, s a fedetlen selyem kapotájában ment ki az utcára. „Mikor apósom ezt meglátta, finoman szólva nem repesett az örömtől.” mondta a Rebbe.
Így végül felvette kabátját is. Tudom, hogy ezután se volt soha olyan alkalom a Rebbe életében, mikor a kabátja nélkül sétált volna az utcán fedetlen kapotában, még a legmelegebb nyári napokon sem.
Épp azelőtt, mielőtt még a Rebbe elhagyta volna Párizst, egy farbrengent rendezett a házunkban. Először mindnyájunknak megtanította, hogy a kabbala tanításai alapján miként illik nevünk a jellemvonásainkhoz, majd mindannyiunkat megajándékozott. A nőknek elegáns étkészletet adott, nekem egy könyvet Rebbe Rájác értekezéseiről. Hároméves öcsémnek egy gyerekbiciklit adott segédkerekekkel, míg nővéremnek egy bélyegalbumot. Innentől fogva a Rebbe bármikor kapott külföldről levelet, a bélyegeket róluk és odaadta nővéremnek. Apámnak a Hatomimból és egyéb haszid diskurzusokból készített rendszeresen másolatokat. Ezek a mai napig megvannak a családi könyvtárunkban. Unokatestvéremnek, Solom Ber Schneersonnak a „Sinai Humást” adta, és az Alter Rebbe Sulchan Aruchját. Senkit sem került el a figyelme, mindenkire gondolt.
Mikor 1954-ben Amerikába jöttünk, hogy meglátogassuk, már ő volt hivatalosan is az új Rebbe. Mikor beléptünk a szobájába, széles mosollyal köszöntött minket, s azt mondta: „Gyerekek, emlékeztek rám? Én emlékszem rátok!”
Solom Ber Butman rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 19. évfolyam 10. szám – 2016. december 6.
