Velem és a Rebbével történt

Édesapám bojáni haszid volt, édesanyám családja pedig a Chá­bádhoz tartozott és még kis­lány korából ismerte a Rebbe orosz­országi csa­ládját.

A Rebbének – aki alatt most az előző rebbét, a Rebbe Rájácot ér­tem – három lánya született. Chájá Muská – aki később a következő Rebbe felesége lett –, Cháná és Séjná. Ez a három lány gyakran töltött időt vidéken, ahol a nagyszüleim, Lévi és Rochma Lagoivier is szívesen megfordultak, és jó kapcsolat alakult ki a lányok és anyám között. 1917-ben, a bolsevik forradalom kitörésével megszakadt a kapcsolat a két család között. Végül 1935-ben, Marienbadban látták egymást újra, ahová a szü­leim gyógykezelésre érkeztek. Ott találkoztak az előző Reb­bével, aki szintén a gyógyfürdők miatt utazott oda az egyik lánya kíséretében, akivel ekkor anyám felújította a barátságot, apám pedig sok időt töltött a Rebbével.

Amikor az előző Rebbe 1940-ben New Yorkba érkezett, mi már több mint egy éve ott laktunk, és apám elment üdvözölni őt. Én akkor 14 éves voltam, és elkísértem apámat.

A Rebbe a Greystone Hotel­ben szállt meg. Emlékszem, hogy mikor beléptem hozzá, egy kis asztalnál ült. Kezet nyújtott. Rám nézett, és úgy éreztem, mintha kardként szúródott volna belém tekintete. Európában számos reb­bével találkoztam, de egyiküknél sem éreztem ilyet. Ettől a pillanattól fogva érzem, hogy a Chábádhoz tartozom.

A találkozó után egy vidám fárbrengent tartottak, sok fiatal részvételével. Ez is egy olyan dolog, ami megfogott a Chábáddal kapcsolatban. Apám rebbéje, a bojáni rebbe nagyon kedves ember volt, nagy tudós és bölcs vezető, de idős emberek vették körül. Itt pedig hozzám hasonló, energikus fiatalok voltak.

Ebben az időben apám nagyon sokat küzdött azért, hogy anyám szüleit Amerikába hozathassa. A nagyszüleim Belgiumban ragadtak és átutazó vízumra volt szükségük, hogy a portugáliai Lisszabonba utazhassanak, ahol már várták őket az apám által szerzett hajójegyek. Apám halolajjal üzletelt, és jó kapcsolatban volt több gőzhajó-társasággal, így könnyen hozzájuthatott a hajójegyekhez. A vízumokat azonban sehogy sem volt képes megszerezni, akármennyi kenőpénzt is fizetett a hivatalnokoknak. Volt egy náci, akit nem lehetett lefizetni, és az útjában állt. Végül miatta nem tudták a nagyszüleim elhagyni Európát. Évekkel később tudtuk meg, hogy Auschwitzba deportálták őket.

Amikor egyértelművé vált, hogy nem érik el a hajót, apám felajánlotta a jegyeket az előző Rebbének és családjának. Anyámtól tudta, hogy a Rebbe lánya, Chájá Muská és a férje szintén el akarják hagyni Európát.

Nagyon hálásak voltak ezért, és miután letelepedtek New Yorkban, a következő Rebbe eljárt meglátogatni a szüleimet. Emlékszem rá abból az időből. Szürke öltönyt és szürke kalapot viselt, és a brooklyni haditengerészeti hajógyárba járt dolgozni. A hajógyárban végzett munkája után a Chábád főhadiszállására ment, és ott folytatta a munkát. A Chábád oktatással és szociális szolgáltatásokkal foglalkozó részlegeit, a Merkos L’Inyonei Chinuchot és a Machne Israelt irányította. Ő felügyelte a Kehot Publishing Society-t, a Chábád könyvkiadó vállalatát is. Nagyon sokat tett azért, hogy a haszid irodalom művei, mint például a Rebbe Máhárás írásai, sokfelé eljussanak, és figyelemmel kísérte a nyomtatás és kivitelezés minden egyes fázisát.

Akkoriban a Chábád jesiva tanulója voltam, gyakran láttam munka közben és sokat beszélgettünk.

Amikor az előző Rebbe elhunyt, biztosan tudtam, hogy ki lesz az utódja. Az mindenki
számára világos volt, hogy rendkívüli tudással bír, de nekem szerénysége és alázata tűnt fel leg­inkább. Szeretnék néhány pél­dát felsorolni.

1954-ben a családommal a New Jersey-beli Vinelandbe köl­töztünk, ahol baromfifarmot működtettem. Gyakran utaztam New Yorkba. Egy alkalommal a Kingston Avenue-n parkoltam le a furgonommal. A feleségem és a gyerekek az autóban maradtak, én pedig kenyeret és tejet vettem az egyik üzletben. Ekkor a feleségem észrevette, hogy a Rebbe ott sétál az utcán, nyilvánvalóan az édesanyja házából, mely a Kingston és President utca sarkán állt, ment a Chábád főhadiszállására. A Rebbe is észrevette a feleségemet, és odament a furgonhoz. Fellépett a platójára és beszélgetni kezdett a feleségemmel. A megélhetésünkről és hasonlókról érdeklődött. Ezután a gyerekekkel kezdett játszani.

Eközben valaki berontott az üzletbe és így szólt: „A Rebbe felmászott egy kék furgonra! A tiéd az a furgon?” Kimentem, és nem győztem csodálkozni. Ekkor a Rebbe elköszönt a gyerekektől és folytatta az útját.

Úgy éreztem, hogy a Rebbe törődött a családunkkal, és mindent megtett, hogy megtudja, hogy megy a sorunk. Igazság szerint a baromfiüzlet nem volt túl sikeres. Az is megesett, hogy a behajtó kopogtatott az ajtónkon, pénzt követelve. Ezt már nem bírtam elviselni, és elmentem a Rebbéhez tanácsot kérni. Megtört szívvel, részletesen leírtam a helyzetemet, elmagyaráztam, min megyünk keresztül és az áldását kértem.

A Rebbe végigolvasta a levelemet és így szólt: „Leibel, Isten megsegít”. Ez megerősített, de nem elégedtem meg ennyivel. „Rebbe!”, mondtam könnyes szemekkel, „Nem azt írja a Talmud, hogy amit a cádik elhatároz, azt az Örökkévaló teljesíti?”

A Rebbe megismételte: „Isten megsegít”. Ezt már nem is hallottam a sírástól, és azt mondtam: „Addig nem megyek el, amíg a Rebbe nem hoz egy határozatot!”

Rám nézett, látta elkeseredésemet, és végül így szólt: „Úgy kell lennie, ahogy mondtad.”

Mi történt ezután? Nem nyertem a lottón, és az utcán sem találtam egymillió dollárt. De lassan kikecmeregtem a gödörből, és sikeressé váltam. Hosszú időbe tellett. A feleségem és én évekig szinte rabszolgaként dolgoztunk, mire a saját lábunkra tudtunk állni. De azt elmondhatom: az évek múltával láttuk beteljesedni a Rebbe áldását.

Leibel Bistriczky rabbi