Amikor az ötvenes évek elején a manchesteri jesivában tanultam, felfigyeltem arra, hogy a lubavicsi diákok mások voltak, mint a többiek. Komolyabbnak és elkötelezettebbnek tűntek, mint a többiek. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet az, amit ők tudnak, én pedig nem. Rájöttem, hogy ez nem más, mint a hászid filozófia. Ekkor eldöntöttem, hogy én is hászid akarok lenni, és egy lubavicsi jesivában szeretném folytatni a tanulmányaimat, így 1956-tól a New York-i lubavicsi jesiva tanulója lettem.
Érkezésem után azonnal lehetőséget kaptam, hogy személyesen találkozzam a Rebbével. Ez csupán öt évvel azután történt, hogy átvette a Chábád mozgalom vezetését, és még nagyon könnyű volt bejutni hozzá. Egyszerűen bejelentkeztem a titkárságon, elmondtam, hogy ki vagyok, és hamarosan kaptam időpontot. A találkozón először azt a kérdést tettem fel, hogy meg kell-e változtatnom az imádkozás rítusát. Akkoriban a hagyományos askenáz imarendet követtem, de azt gondoltam, hogy most már talán a Chábád rítust kellene használnom. A Rebbe ezt jó ötletnek találta, de azt kérte, hogy még ne változtassak. Azt javasolta, hogy a közelgő újhold alkalmával cseréljem le az imakönyvemet.
Amikor eljött ez a nap, megkérdezte, hogy beszereztem-e már egy lubavicsi imakönyvet. „Még nem, de hamarosan vásárolok egyet” – feleltem. „Erre semmi szükség. Én adok magának egyet” – mondta a Rebbe. Miután kimentem a szobájából, leültem, hogy feljegyezzek mindent, amit a Rebbe mondott nekem. Tíz perc elteltével hallottam, hogy egy hászid a nevemet kiáltja: „Gyere gyorsan, a Rebbe látni akar!” – mondta.
Visszatértem a Rebbe irodájába. Éppen beszélgetett valakivel, de miattam félbeszakította. Felállt, átnyújtott egy kis imakönyvet, és így szólt jiddisül: „Imádkozz örömmel és legyél sikeres!” Az imakönyvet a mai napig őrzöm. Nagyon sokat jelent a számomra. Mára már egy kicsit viseletes lett, ezért csak különleges alkalmakkor használom.
A jesivában bekapcsolódtam egy programba, melyet még az előző rebbe indított útjára. Ez volt a „szerdai óra” vagy más néven a „szabadidő” program, melynek keretében szerdánként zsidó gyerekekkel tanultunk. Én Coney Islandre mentem, ahol egy általános iskolából elhoztuk a zsidó fiúkat és lányokat, elmentünk egy közeli zsinagógába és ott a zsidóság alapjaira tanítottuk őket. Minden alkalom végén ajándékokat osztottunk ki közöttük.
Az egyik évben a születésnapom éppen szerdára esett, ezért megkérdeztem a Rebbét, hogy azon a héten is elmenjek-e tanítani, vagy jobban tenném ha inkább Tórát tanulnék egész nap. A Rebbe válasza igencsak meglepett. Azt mondta, hogy még többet kell tanítanom aznap a gyerekeknek, éppen a születésnapom miatt.
Ez a szerdai program rendkívül fontos volt a Rebbe számára. Emlékszem, egyszer az egyik barátom megírta a Rebbének, hogy szerinte áldásokat mondani a gyerekekkel és utána ajándékokat osztogatni, nem hoz valami nagy eredményt. Ezen kívül a program zavarja a tanulmányait és maga a tudat, hogy a hét közepén félbe kell szakítani a tanulmányait, önmagában nyomasztóan hat rá. Mindezek fényében engedélyt kért a Rebbétől, hogy abbahagyhassa a részvételt.
Nem kapta meg az engedélyt. A Rebbe így válaszolt neki: „Az eljövendő világban minden lélek, beleértve Mózes lelkét is, irigykedik magára, mert lehetősége van a Smát mondani zsidó gyerekekkel. Azzal a micvával, amit ezekkel a gyerekekkel tesz, örökké tartó hatást gyakorol rájuk”. A barátom megmutatta a Rebbe válaszát, és ez nagyon nagy hatást gyakorolt rám. Ennek hatására lettem végül tanár.
Egyszer felmerült bennem, hogy talán csatlakoznom kellene a bátyám ingatlanüzletéhez, ezért a Rebbe tanácsát kértem. Azt írtam, hogy nem hagynék fel teljesen a tanítással, hanem ötvözném azt az üzlettel, hogy jobban tudjak gondoskodni a családom szükségleteiről.
A Rebbe válaszában a következő állt: „Milyen kár, hogy egy ilyen evilági dologért elhagyná azt a szent hivatást, melyet az apósom hatására kezdett el”. A Rebbe feltehetően látta, hogy ha belefognék az üzletelésbe, akkor fokozatosan leépíteném az oktatói tevékenységemet, majd teljesen felhagynék vele.
Így tehát közöltem a bátyámmal, hogy nem társulok vele. Ezzel a döntéssel bizonyára jelentős haszontól estem el, mert a többi üzlettársa megduplázta a befektetését, de nem bántam meg. Boldog vagyok, amikor a tanítványaim sikerét látom – és ötven év alatt volt egy pár tanítványom –, és elégedett vagyok azzal, ami nekem jutott.
Ahron Avigdor Cousin
Megjelent: Gut Sábesz 21. évfolyam 55. szám – 2019. szeptember 26.
