A Londoni Egyetemen tanultam társadalmi antropológia szakon, és ennek keretében a világ számos távoli sarkába eljutottam. Voltam: Thaiföldön, Szingapúrban, Malajziában, Szumátrán, Jáván és Balin, ahol a helyi kultúrákat és vallásokat tanulmányoztam. Mindeközben lassan arra a megállapításra jutottam, hogy bizonyára létezik valamilyen egyetemes igazság, és talán a zsidóságnak is köze lehet ehhez.
1971-ben, miután visszatértem Indonéziából, megemlítettem ezt a problémámat egy barátomnak, aki azt javasolta, hogy ha meg szeretném ismerni a zsidóságot, akkor érdemes a Chábád Lubavics mozgalomhoz fordulni. „Ők kedvesebbek, mint a többiek” – mondta.
Megfogadtam a tanácsát, és végül az izraeli Kfár Chábádban működő jesivában kötöttem ki. Ott sok hozzám hasonló útkeresővel találkoztam. Egy évnyi örömteli és hatékony tanulás után azonban még maradtak kétségeim. Egyfelől, mint önálló és független személyiség, attól tartottam, hogy ha lubavicsi hászid válna belőlem, azzal feladnám az egyéniségemet. Úgy éreztem, hogy a lubavicsiak rendkívüli mértékben függnek a Rebbétől, és féltem, hogy nekem nehézséget okozna, hogy alávessem magam a Rebbe utasításainak.
Elhatároztam tehát, hogy magától a Rebbétől kérek tanácsot ez ügyben, ezért 1974 Peszáchján felkerestem. Akkoriban az volt a szokás, hogy a találkozó előtt írtunk egy levelet, melyben felsoroltuk a kérdéseinket és kéréseinket, majd leadtuk a titkárságon. Így tettem én is, és egy öt-hat oldalas levelet írtam.
Emlékszem a pillanatra, amikor beléptem a Rebbéhez, aki az íróasztala mögött ült. Bár idegesen léptem be, azonnal megnyugodtam, mert a Rebbét egyfajta atyai, meleg légkör vette körül. Ezzel együtt azt is éreztem, hogy egy hatalmas személyiség társaságában vagyok. A Rebbe azonnal elővette a levelemet és elkezdte megválaszolni a kérdéseimet. Ezek egyike az volt, hogy hány órát aludjak naponta. Ez talán triviálisnak tűnik, de nekem fontos volt, mert tudni akartam, hogy miként osszam be a legjobban az időmet.
A Rebbe így felelt: „Eltérő, hogy kinek hány órányi alvásra van valóban szüksége. (…) Még ha nyolc óra alvásra is van szüksége, továbbá másfél órára az étkezésekhez és még másfél órára a mindennapi ügyekre, még akkor is rengeteg ideje marad, hogy tóratudós váljon magából!” Fontos volt a számára az is, hogy odafigyeljek magamra, de az is, hogy ne pazaroljam az időmet.
Volt egy kérdésem, mely a délkelet-ázsiai útjaimhoz kapcsolódott. Arrafelé sokan űzik a fekete mágiát, és azt szerettem volna megtudni, hogy tartanom kell-e attól, hogy valaki rontást helyezett rám. A Rebbe teljes mértékben eloszlatta az aggodalmamat: „Sem a fekete, sem a fehér mágia nincs tartós hatással senkire. De fontos lenne, hogy a Sulchán Áruchot, a zsidó törvénykódexet tanulmányozza”.
Végezetül a jövőmmel kapcsolatban kértem tanácsot. Bár már lediplomáztam, szerettem volna tanári képesítést is szerezni. Azt kérdeztem, hogy még mennyi időt töltsek a jesivában. A Rebbe rám mosolygott és így szólt: „Végezze el ezt a tanévet a jesivában, és utána szerezze meg a tanári képesítést”. Ezután egy érdekes megjegyzést tett: „Tudnia kell, hogy ha egy olyan iskolában kezd el tanítani, amely nem túl vallásos, még ha zsidó iskola is, akkor az emberek nem fogják tudni, hogy valójában mennyire vallásos is ön, és így talán nem olyan menyasszonyra akad majd, amilyet valóban keres. Ha azonban egy ortodox iskolához szegődik, az emberek nagyobb valószínűséggel gondolják majd azt, hogy ön magas szinten tartja a vallást.”
Az eredeti tervem az volt, hogy egy nem vallásos iskolában vállalok munkát, a Rebbe tanácsából azonban megértettem, hogy nem ez az én utam. Miután megszereztem a tanári képesítésemet, Manchester legvallásosabb iskolájában ajánlottak állást. Végül szinte az egész életemre ebben az iskolában maradtam – már több mint negyven évet töltöttem ott. A menyasszonyomat is az iskolán keresztül ismertem meg, éppen ahogy a Rebbe mondta.
Amikor az első találkozó után kiléptem a Rebbe irodájából, nagy megkönnyebbülést éreztem. Először is rájöttem, hogy nincs alapja a félelmemnek hogy hászidként a Rebbétől függjek. Világossá vált, hogy a Rebbe nem akarja elnyomni senki személyiségét. Tisztelettel fordult felém, elfogadta a múltamat, az érdeklődési körömet, saját magamat. Úgy adott tanácsot, hogy nem kényszerített rám semmit.
A legnagyobb hatást az a mondat hagyta bennem, amit legelőször mondott a találkozón és melynek – úgy tűnt – semmi köze sem volt a kérdéseimhez. „Egy zsidó munkája az, hogy a népét erősítse”. Ez a mondat örökre velem maradt. Ez volt a Rebbe útmutatása ahhoz, hogy miként éljek hászidként. Szerinte a zsidó élet sokkal több, mint a személyes fejlődésre és a parancsolatok megtartására való törekvés. A legelső dolog, hogy a népünk, Izrael népének fizikai és szellemi jólétéért tevékenykedjünk.
Megjelent: Gut Sábesz 22. évfolyam 33. szám – 2020. május 14.
