Velem és a Rebbével történt

Már fiatalon kapcsolatba kerültem a lubavicsi mozgalommal, mert a melbourne-i Chabad Ye­shiva College-ban tanultam, és az iskola elvégzése után sem tá­volodtam el a közösségtől. Az egyetem elvégzése után a Chá­bád­nak kezdtem dolgozni, és átvettem a lubavicsi ifjúsági szervezet, a Tzeirei Agudas Chabad ve­zetését Ausztráliában.

Először 21 éves koromban találkoztam személyesen a Rebbével, 1974-ben. Egy ausztrál fiatalokból álló csoporttal utaztam New Yorkba, hogy a Rebbét láthassuk. Mindegyikünkre néhány perc jutott. Ahogy beléptem, átnyújtottam a Rebbének egy cédulát, melyre a nevemet írtam fel. Azonban nem írtam le a teljes héber nevemet, ami Refáel Jonátán, hanem csak annyit, hogy Refáel. A Rebbe rápillantott a papírra és így szólt: „Oda kellene figyelned, hogy a megfelelő néven szólítsanak”. Honnan tudta a Rebbe, hogy nem a teljes nevem szerepelt a cédulán? Elképzelésem sincs.

Ezt követően a Rebbe az ausztráliai helyzet felől érdeklő­dött. Elpanaszoltam neki, hogy elég nehéz dolgom van a mic­va­tankok működtetésével Melbourne-ben. A micvatankok átalakított kisbuszok, melyek a zsidók által sűrűn lakott negyedekben köröztek, zenét játszottak és arra ösztönözték a nőket, hogy szombati gyertyákat gyújtsanak, a férfiakat pedig, hogy tfilint tegyenek. Sokakat zavart a működésük, és elég sok ellenállásba ütköztünk. Miután elmondtam a panaszomat, a Rebbe így felelt: „Amit megtehetünk Amerikában, nem biztos, hogy megtehetjük Ausztráliában.” Elmagyarázta, hogy Amerikában általában a mennyiségre figyelnek. Ausztráliában viszont az emberek a személyesebb megközelítést igénylik. „Akkor be kellene szüntetnem ezt Ausztráliában?” – kérdeztem. „Nem, folytatnia kell Ausztráliában. De találnia kell egy csendesebb megoldást, ami nem vált ki ellenkezést.” – felelte. „Ez hasonlít ahhoz, hogy a ’szeresd a felebarátod’ parancsát is többféleképpen teljesíthetjük. Van, aki általánosságban teljesíti, például nyit valamilyen jótékonysági intézményt. Mások személyes kapcsolatokat alakítanak ki. Az ön feladata az, hogy az egyes zsidó emberek felé mutassa ki a szeretetét. Én pedig az áldásomat adom, hogy képes legyen minden zsidó felé személyesen kimutatni a szeretetét” – tette hozzá.

Ez az áldás lett a saját, személyes küldetésem az életben. Miután újrafogalmaztam a prioritásaimat, sikert értem el a micvatankok ügyében is. Halkabban működtettem őket, és az emberek lassan megszokták.

Miután megházasodtam, a Chábád lányoknak szóló programjaival kezdtem foglalkozni. Volt egy diáklány, akinek családi problémái voltak. Arra biztattam, hogy írjon a Rebbének, és ő így is tett. Egy nagyon rövid, talán kétsoros levelet írt, valami ilyesmit: „Kedves Rebbe! Nagyon nehéz időket élek. Nem tudom, hogy itt akarok-e maradni.”

A Rebbe háromoldalas válaszlevelet küldött! Hihetetlen mó­don olyan dolgokat is megemlített, melyekről a lány nem is írt neki, mint például a szülei válása. A Rebbe azt javasolta, hogy külön-külön építsen ki jó kapcsolatot a szüleivel, és ne folyjon bele a civakodásukba. „Van egy apád és van egy anyád. Azelőtt is a szüleid voltak, hogy elváltak volna, és a továbbiakban is azok lesznek. Így hát mindegyikükkel alakíts ki jó kapcsolatot, és ne gondolj arra, hogy a családod nem éppen olyan, mint amilyennek szeretnéd” – írta a Rebbe.

A lány igazán elámult a levélen és megfogadta a benne leírtakat. A szülei nagyon sokat veszekedtek és viaskodtak egymással, és ezt nehezen viselte. A Rebbe leveléből azonban megértette, hogy külön-külön kell jó kapcsolatot kialakítania velük. Azt viszont nem tudta felfogni, hogy a Rebbe honnan tudott olyan dolgokról, melyekről nem is írt neki.

Időnként úgy éreztem, hogy a Rebbe mindent tud. Annyi bizonyos, hogy mindenre nagyon odafigyelt.

Egyszer kiadtam egy brosúrát, mely egy lányoknak szóló ifjúsági vezetői képzést hirdetett. Az egyik oldalon maradt még némi üres hely, és úgy gondoltam, hogy olyan tórai idézetet teszek oda, mely a Chábád egyik jelmondatává vált. „Ufáráctá já­má vákedmá, cáfoná vánegbá – Kiterjeszkedsz nyugatra és keletre, északra és délre”.

Elküldtem a brossúrát a Reb­bének. Hamarosan választ kaptam, melyben a Rebbe rámutatott, hogy kihagytam egy betűt az egyik szóból. Ez egy kisméretű kiadvány, apró betűs részében éppen egy kis váv betű volt, de nem kerülte el a Rebbe figyelmét. Elképedtem és meghatódtam. Mennyire odafigyelt a Rebbe mindenre és mindenkire. Minden szóra, minden betűre, minden emberre és minden lélekre.

Raphael Aaron rabbi