Az előző rebbe kérésére a nagyszüleim, Mose és Chásá Visedszki Gorkij városába, a mai Nyizsnij-Novgorodba költöztek az esküvőjük után, hogy az ottani zsidó életet erősítsék. Ez a harmincas években történt, amikor nem létezett vallásszabadság a Szovjetunióban és kegyetlenül üldöztek mindenkit, aki ellenállt a korlátozásoknak.
Az előző rebbe nem volt hajlandó alávetni magát a hatalom utasításainak. Emiatt letartóztatták, majd kiutasították az országból. Az akkor még független Lettországba költözött és onnan irányította tovább a szovjet területen maradt híveit. A haszidjai – köztük a szüleim – rendkívül nehéz körülmények között próbálták életben tartani a zsidóság lángját. Titokban Tórát tanítottak, zsidó iskolákat működtettek, kóser élelmiszerekről gondoskodtak, mikvéket tartottak fent. A titkosrendőrség vadászott rájuk, ezért folyamatosan életveszélyben voltak.
A háború után a szüleim a ma Ukrajnához tartozó Csernovicba költöztek, ahol Mendel Futerfas rabbival együtt folytatták a földalatti munkát. Néhány évvel később azonban letartóztatták őket, mert segítettek egy csoport zsidónak átszökni Romániába.
Apámat zsinagógába menet tartóztatták le a titkos ügynökök, majd hazahozták és házkutatást tartottak. Emlékszem, hogy gyerekként ez mekkora megrázkódtatást okozott nekem. Apám egyszer csak egy összesodort papírlapot dobott oda a nővéremnek, hogy ne találják meg, de az egyik ügynök észrevette. A nővérem erre gyorsan a szájába gyömöszölte a papírt és lenyelte.
Évekkel később, amikor apám kiszabadult a börtönből, elmondta, hogy a papír egy levél volt a rebbe részére, melyben apám áldást kért a közelgő Ros hásáná előtt. Ha megszerzik a papírt, kiderült volna, hogy kapcsolatban áll a rebbével, és ez még szigorúbb ítéletet eredményezett volna. A rendszerváltás után, amikor kikértem az apámról szóló titkos iratokat, a „bűnei” között azt is felsorolták, hogy kapcsolatban áll a „Schneersohn mozgalommal”.
Apámat többször szállították át másik börtönbe. Amikor ezt megtudtuk, anyám mindig igyekezett ételt bejuttatni a számára, mert tudta, hogy nem nyúl nem kóser élelmiszerhez. Általában csak száraz kenyeret evett, de Peszáchkor még ez sem volt lehetséges. Később öt év kényszermunkára ítélték. A munkatáborban is őrizte a kóserságot, igaz, hatalmas áldozatok árán. Még a szombatot is sikerült megtartania, mert cigarettával le tudta fizetni a munkafelügyelőket. A szakállától sem volt hajlandó megválni, ezért az őrök erővel borotválták meg. Végül 1955-ben szabadult, visszatért Csernovicba, és ott folytatta a tevékenységét, ahol abbahagyta. Akkor már nem élt az előző rebbe, így az új Rebbével tartotta a kapcsolatot. „Nagypapának” címzett és kódolt üzeneteit Izraelbe küldte, ahonnan New Yorkba továbbították azokat.
Az egyik üzenetben azt tudakolta a Rebbétől, hogy megpróbálja-e elhagynia a Szovjetuniót a feleségével és a kisebb gyerekekkel, majd a nagyobbaknak a családegyesítésre hivatkozva kérjen kivándorló vízumot Izraelbe. Azt ugyanis tudta, hogy az egész család feltehetően soha nem kapna engedélyt a távozásra.
A Rebbe azt válaszolta, hogy mégis az egész család számára igényeljen vízumot. A levelét így fejezte be: „Hamarosan találkozunk. Nagypapa”. Ebből megértettük, hogy meg fogjuk kapni az engedélyt és találkozni fogunk a Rebbével. Valóban ez történt, mindannyian megkaptuk a vízumot. Őszintén szólva nem is lepődtünk meg ezen, annyira bíztunk a Rebbe ígéretében.
1965. december 3-án megérkeztünk Izraelbe. Apám azonnal továbbutazott New Yorkba, hogy találkozzon a Rebbével. Egy évvel később a bátyám, Michel és én a Rebbe személyes vendégeiként tölthettük ott a nagyünnepeket. Kifizették a repülőjegyünket, a Rebbe közelében foglaltak nekünk helyet a zsinagógában és a Tórához is felhívtak minket. Ez azért volt különösen nagy dolog, mert tehetős emberek nagyon sok pénzt fizettek egy-egy ilyen felhívásért és ez jelentős bevételt jelentett a közösségnek. Ezért, amikor ránk került a sor, Yochanan Gordon rabbi, a zsinagóga vezetője a Rebbéhez fordult és megkérdezte, hogy ki fizet majd a nevünkben. A Rebbe erre azt felelte, hogy majd ő! Emellett a Rebbe még vacsorára is meghívott magához Szimchát Torákor. Mindezzel azt a nagyrabecsülését akarta kifejezni, melyet azok iránt érzett, akik – apámhoz hasonlóan – mindenüket kockára tették, hogy a szovjet zsidóságot segítsék.
Bencion Visedszki rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 17. szám – 2021. december 30.
