A felmenőim az 1800-as évek végén vándoroltak Európából Amerikába. A New York-i Lower East Side-on telepedtek le, és amikor megépült a williamsburgi híd, akkor átköltöztek a folyó túloldalára, és megalapították a híres williamsburgi jesivát, a Torah Vodaast. Bár nem lubavicsiként nevelkedtem, az események érdekes alakulása folytán lubavicsi haszid vált belőlem.
Miután megházasodtam, a brooklyni Borough Park egyik iskolájában tanítottam, egy kollégám, aki maga lubavicsi haszid volt, azt tanácsolta, hogy találkozzam a Rebbéjével. Nem lelkesedtem. Azt mondtam: „Találkoztam már más rebbékkel, és nemigen láttam köztük különbséget.” Így felelt: „Gyere – garantálom, hogy valami különlegeset látsz majd.” Igaza volt. Amikor 1957-ben először találkoztam a Rebbével, még fiatal volt, de különösen nagy hatást gyakorolt rám. Láttam elméjének mélységét, gondolatainak tisztaságát, és az első pillanattól kezdve szoros kötődést éreztem iránta.
Ettől fogva igyekeztem évente kétszer találkozni vele, és sok mindenről beszéltünk. Igen jó tanácsokat adott, és arra biztatott, hogy New Yorkon kívül vállaljak közösségi munkát. Így is tettem – Miamiban alapítottam egy közösséget. Ekkor megtanított, hogyan bánjak az adományozókkal, az elnökséggel és a közösség más rabbijaival.
1970-ben elérkezett az idő, hogy újjáépítsük a helyi mikvét, rituális fürdőt, melynek állaga erősen leromlott. Az épület harminc évvel korábban készült, amikor a háború miatt nem állt rendelkezésre megfelelő építőanyag. Összeálltunk néhányan rabbik, és elegendő pénzt gyűjtöttünk az újjáépítéshez. Bár többen a legmagasabb elvárások szerint szerettük volna elkészíteni az új mikvét, az eredmény mégis az lett, hogy a tervezésért felelős rabbi által javasolt változat még csak kóser sem volt! Ez a rabbi azonban nem volt hajlandó megváltoztatni az elképzelését, és talált olyan kollégákat, akik elfogadták a terveit. Három évig tartó háborúskodás következett, melynek során minden naivitásomat elvesztettem. Rájöttem, hogy az általam nagyra tartott rabbik nem is olyan kiválóak, sőt némelyikük igen kicsinyes. Néhányukat a tisztelet vágya, másokat a pénz vagy a szívük gyengesége befolyásolt. Mi azonban megnyertük ezt a háborút – részben, mert a projekt egyik legnagyobb adományozója időközben elhalálozott, és örökösei nem voltak hajlandóak tiszteletben tartani az ígéretét -, így a mikve végül az előírásoknak megfelelően épülhetett fel.
Mintegy kilenc hónappal később audiencián voltam a Rebbénél. Ez a tisá beávot megelőző három hétben volt, amikor a jeruzsálemi Szentély lerombolását gyászoljuk. Meséltem a Rebbének a „mikve-háború”-ról, és annak szereplőiről. Azt is megemlítettem neki, hogy szeretném Dél-Floridában bevezetni a kóser vágást. A Rebbe ezt jó ötletnek tartotta, majd hozzátette: „Vedd bele ezt a rabbit, aki ellened harcolt. Legyen ő az egyik felügyelő. Engedd, hogy ő adja a pecsétet a húsra.” Teljesen megdöbbentem. Azt mondtam: „Rebbe, ilyen háborúskodás után hogyan vonhatnám őt be… hogyan bízhatnék meg benne?”
A Rebbe válasza két részből állt. Azt mondta: „A pecsétet adó rabbinak semmi köze nincsen a hús kóserságának szintjéhez. Nem ő tartja a kést, nem ő vizsgálja meg az állatok tüdejét. Amíg tudod, hogy megbízhatsz a metszőben, amíg meg vagy elégedve a szakértelmével és az általa nyújtott minőséggel, addig nem kell aggódnod a pecsétet adó rabbi miatt. Nem árthat semmit, és nevének bevonása nem ronthat el semmit.”
Aztán így folytatta: „Emellett ne feledkezzünk meg a három hétben történt dolgokról, melyek az indokolatlan gyűlölet miatt eshettek meg. Hogyan győzhetjük le az indokolatlan gyűlöletet? Feltétel nélküli szeretettel. Tudsz-e mondani jobb példát a feltétel nélküli szeretetre, mint hogy ehhez az emberhez fordulsz, aki harcolt ellened?”
Ilyen nagyszerű volt a Rebbe, és ennek számtalan példáját láttam az évek során.
Hadd mondjak el még egy történetet:
Az 1970-es évek végén a feleségem várandós volt, és az orvosok azt mondták, hogy a magzat nem fordult irányba. Éppen azután utaztunk New Yorkba, hogy ezt a hírt kaptuk, és látogatásunk alkalmával elmentünk a Rebbéhez. A feleségem várandóssága természetesen felmerült témaként, és azt is megemlítettük, hogy a baba farfekvéses. Válaszul erre azt kérdezte a Rebbe, hogy hogyan megyünk vissza Floridába. Így feleltem: „Valószínűleg repülővel, mint mindig.” Azt mondta: „Felhők vannak… szelek fújnak… biztosan repülni akartok?”
Amikor az ember repül, mindig találkozik felhőkkel is, széllel is, ezért tudtuk, hogy ha a Rebbe ezt külön kiemeli, akkor valami van még a fejében. Igazunk lett, mert így folytatta: „Találjatok másik utat. És amikor megvan, vigyetek magatokkal egy Tánja-kötetet, valamint néhány mezuzát. És ahol csak tudjátok, osztogassátok őket.”
Megfogadva a tanácsot, kocsit béreltem. Az Avishoz mentünk, ám amikor beültem a kibérelt járműbe, annak nem csukódott az ajtaja. Erre kaptam egy másik autót, de annak a világítása nem működött, a harmadiknak meg az ablaka volt rossz. Azt mondtam magamnak: „Nem kocsit kell bérelnem.”
Végül úgy döntöttünk, hogy busszal utazunk New Yorkból Miamiba, és közben kétszer megállunk, és megalszunk egy-egy szállodában. Először North Carolinában, Charlotte-ban szálltunk meg, ahol átadtam a Tánját a helyi rabbinak, másodszor pedig Georgiában, Jessupban. A telefonkönyvben kerestem egy zsidó nevet, és találtam is valakit, akit Weinsteinnek hívtak. Felhívtam, bemutatkoztam, és kiderült, hogy a nagyapja az én közösségem tagja, és még a nagybátyját is ismertem. Találkoztunk, és neki ajándékoztam a mezuzákat.
Felszálltunk a buszra, és az út utolsó szakaszán a feleségem érezte, ahogy a kisbaba mozgolódik. Miután hazaértünk, az orvos biztosított róla, hogy minden rendben, már jó irányban áll a kicsi. A buszon irányba fordult. Problémamentesen született meg a gyermek, és mindig is csodálni fogom a Rebbe előérzetét, és azon elmélkedem, hogyan tudhatta, hogy az útitervünk megváltoztatása és egy másik jármű választása megoldja majd a problémát.
Pinchas Weberman rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 20. évfolyam 10. szám – 2017. november 24.
