Születésemtől fogva vallásos nevelést kaptam, melynek része volt a jesivabeli tanulás is. A mi jeisvánkban előszeretettel használták a pálcát, mint nevelőeszközt, aminek hatására lélekben gyorsan távolodtam el a vallástól, és úgy általában a jiddiskájttól. Egy idő után teljesen abbahagytam a micvák tartását (kivéve Jom Kipuri böjtöt), habár miután megházasodtam, feleségem kóser konyhát vezetett.
A ’70-es évek elején, miután lediplomáztam a jogi karon, feleségemmel európai körútra mentünk. Utunk során Görögországba is ellátogattunk, ahol borzasztó autóbalesetünk volt. A feleségem gerinctörést szenvedett, minek következtében félig lebénult. Ekkor kezdtünk levelezésbe a Rebbével, aki azt tanácsolta, hogy a gyors felépülés érdekében kezdjen el újra sábeszi gyertyát gyújtani a nejem.
Egy idő után egy rehabilitációs központba mentünk folytatni a terápiát, ám elfelejtettük magunkkal vinni a sábeszi gyertyákat, így a gyertyagyújtás is elmaradt. Rögtön ez után a jobb lába elképesztően feldagadt, s az állapota visszaesést mutatott. De szerencsére jobban lett és soha nem mulasztotta el onnantól fogva a szombati gyertyagyújtást.
Hat hónappal később ért véget a rehabilitációja, ekkor már merevítőkkel és nagy mankókkal képes volt mozogni. Amint lábra tudott állni, nagyon szeretett volna elmenni a Rebbéhez, s bár az orvosok szerették volna erről lebeszélni, 1973-ban végül elmentünk. Míg kint vártunk a Rebbe irodája előtt, mások mondták, hogy le kéne írnom egy papírra, hogy mit szeretnék kérni a Rebbétől. „Nincs semmi kérésem”, válaszoltam. Ám egy illető nagyon erősködött, hogy írjak valamit, ha be akarok menni hozzá. Engedve az unszolásnak ezt írtam: „Ha Isten olyan nagy, akkor miért ragaszkodik ezekhez az apró részletekhez?” Csak azért írtam le, mert mondták, hogy mindenképp írjak valamit, de tény, hogy ez a kérdés mindig erősen foglalkoztatott.
Mikor beléptünk a szobába, a Rebbe üdvözölt minket, majd megkérdezte a nevünket, s ezután felém fordulva azt mondta: „Nem értem a kérdésed.” Én, mivel azt gondoltam, hogy a kérdésem elég egyenes és világos volt, jiddisül kezdtem mondani ugyanazt a kérdést, gondolva, hogy esetleg az angol nyelv okozhatott nehézséget a Rebbének. De mondatom közepén félbe szakított, és azt mondta: „A részletek nem Istenért vannak, hanem értünk. Isten azt akarja, hogy közelebb kerüljünk hozzá, s ezt az általa kijelölt úton tudjuk elérni.”
Ezen gondolat az újdonság erejével hatott rám. A jiddiskájtot még sosem láttam ebben a megvilágításban. Eddig mindig a tiltásokat és a korlátozásokat éreztem hangsúlyosnak a jiddiskájtban, s azt, hogy az az elsődleges, hogy alkalmazkodjunk Istenhez, hogy megfeleljünk az ő bonyolult igényeinek, s nem az, hogy szeressük. Csak akkor értettem meg hogy Isten szeret minket, s azt akarja, hogy közelebb kerüljünk hozzá.
Nem egész egy év múlva a feleségem várandós lett, így levelet írt a Rebbének. A Rebbe válaszlevelében az állt, hogy a terhesség normális és könnyű lesz, s a baba egészségesen fog a világra jönni a megfelelő időben. Eközben a feleségemnek az összes orvos azt mondta, hogy el kéne vetetnie a babát, mert a korábbi sérülései miatt egyszerűen lehetetlen, hogy időre tudja kihordani. A feleségem azonban hallani sem akart erről, ő teljesen megbízott a Rebbe áldásában. Mikor megkezdődött a vajúdása, eleinte minden nagyon lassúnak tűnt. Mikor már tizenhárom vagy tizennégy órája tartott, a szülész azt mondta neki, hogy meg kellene császározni, de látva feleségem végtelen csalódottságát, beleegyezett, hogy még egy tizenöt percet várjanak vele.
Mikor az orvos tizenöt perc múlva visszatért, megvizsgálta feleségemet, és azt mondta: „Nem hiszem el. Teljesen kitágult!” Majd utánam kiáltott: „Menj, menj, hívd a nővért! Mindenki menjen!” A szülőszobába siettünk, és az orvosoknak már csak ki kellett húzni a fiam kezeit, s már kint is volt.
Végül összesen három fiunk és két lányunk született. A Rebbe a feleségem minden terhessége alkalmával áldását küldte, s minden esetben minden rendben is ment, egészen addig, míg Sarah lányunk meg nem fogant. Ez alkalommal, a Rebbe nem mondta, hogy a gyerek egészségesen fog világra jönni. Feleségem ezért nagyon mérges volt, így újra és újra írt a Rebbének.
Mikor Sarah világra jött, nagyon sok egészségi problémája volt, s hat hónappal születése után meghalt. A baba halála annyira megviselt minket, hogy végül házasságunk sem bírta el ezt a terhet, s elváltunk. De nem lettem keserű. Megértettem, hogy Isten, az ő végtelen bölcsességével engedte, hogy ez a gyönyörű kisbaba egy kis ideig a miénk lehessen, s amennyire azt akartam, hogy tovább maradjon velünk, ugyanúgy értékelem azt a kis időt, ameddig velünk lehetett.
A Rebbe hatására megláttam, hogy Isten jutalmaz, s nem büntet.
David Staubner
Megjelent: Gut Sábesz 19. évfolyam 26. szám – 2017. március 31.
