Mielőtt elmesélném találkozásomat a lubavicsi Rebbével, szeretném kifejezni a hálámat, hogy ezt most megtehetem. Ötven éve várok rá, hogy megoszthassam a történetem, úgyhogy ez is híven mutatja, hogy sosem szabad feladni a reményt, bármire is vágyunk az életben.
Yonasan Wienernek hívnak. Ausztráliában, Melbourne-ben születtem, később egy ideig New Yorkban éltem, most meg Jeruzsálemben élek és tanítok.
A családom eredetileg Lengyelországból származik, ám édesapám a jesivaéveit már Németországban töltötte. A Kristályéjszaka idején is ott volt, ám ezt követően Hollandiába, Franciaországba, majd végül Ausztráliába menekült a családjával. Apám ott folytatta gimnáziumi, majd egyetemi tanulmányait. Valódi lángelme volt. Szabadidejében mérgek és ellenanyagaik után kutatott. Mindezt kedvtelésből, anélkül hogy bármi elismerést vagy ellenszolgáltatást kapott volna erőfeszítéseiért. Őt idézve, így fejezte ki az ausztrál kormánynak a megmenekülése miatt érzett háláját.
Az 1960-as években apám Fullbright ösztöndíjat nyert, hogy rákkutatással foglalkozzon a Columbia Egyetemen, New Yorkban. Így összepakoltunk, s ideiglenesen Flushingba költöztünk, New Yorkba, ahol apám nővére élt. Míg New Yorkban voltunk, apám elhatározta, hogy meglátogatja a lubavicsi Rebbét, és engem meg anyámat is magával visz.
Itt kezdődik a történetem.
Találkozónk eredetileg 1962. július 24-re volt tervezve, este tíz órára. Apám mindig nagyon pontos volt, így már 45 perccel korábban odaértünk. Ezután azonban még hosszan kellett várni, mert az akkori jeruzsálemi polgármester, Mordecháj Is-Sálom, majd utána Borg rabbi, az izraeli vallási miniszter volt előttünk a sorban.
Végül hajnali egykor mentünk be a Rebbéhez. Olyan pontosan emlékszem az irodájára, mintha csak tegnap lettem volna nála. A falak fa lambériával voltak fedve és a Rebbe asztalán egy hatalmas, nagyjából az orromig érő óra volt, így pont rá esett a tekintetem. Már későre járt. A Rebbe apámmal a rákkutató tevékenységéről beszélgetett, melyet a Columbián végzett. Látszott, hogy a Rebbét valóban nagyon érdekli, amivel foglalkozott, s az is, hogy pontosan érti azt, amiről apám beszélt neki. Kettejük beszélgetése olyan volt mint mikor két tudós beszélget.
A Rebbe édesanyám munkája iránt is nagy érdeklődést mutatott – ő akkoriban a Melbourne Női Segélyszervezet elnöke volt, New Yorkban pedig rendszeresen látogatta a nőknek szóló Chábád konferenciákat. A Rebbe első kézből, anyámtól szerette volna tudni, hogy mit csinálnak pontosan a konferencián.
Miután már mindkét szülőmmel beszélt, a Rebbe felém fordult. Apám bátorítva mondta: „Nu, talán van valami amit te is meg szeretnél kérdezni a Rebbétől?”
Bár még csak kilenc éves voltam, de nem voltam szégyenlős, így rögtön rávágtam: „Igen, van egy kérdésem a Rebbéhez.”
Azt kérdeztem, hogy mikor péntek este, azaz sábesz első étkezése előtt vagyunk, és elénekeljük az angyalok köszöntését, a Sálom Áléchemet, miért van az, hogy a nóta négy strófájában végig a béke angyalairól (máláhéj hásálom) énekelünk, kivéve az elsőben, ahol a szolgáló (máláhéj hásoresz) angyalokról.
„Miért így énekeljük? Miért nem énekeljük minden strófában csak a béke angyalait?” – kérdeztem. A Rebbe mélyen a szemembe nézett. És bár már előtte egész este rengeteg embert fogadott, számtalan beszélgetésen volt túl, abban a pillanatban csak én voltam fontos, s a velem való beszélgetés. Úgy éreztem, hogy számára abban a pillanatban egyedül én létezem a világon. Mintha senki és semmi más nem számított volna neki éppen.
A Rebbe azt mondta: „Ha figyelmes vagy, észreveszed, hogy az első két strófa eleinte feleslegesnek is tűnhetne. Az első azt mondja: „Béke rátok, szolgáló angyalok”, majd a második azt, hogy „Gyertek békében, béke angyalai”. Olyan, mintha mindkettő üdvözölné őket, akkor miért kell mindkettőt elmondani?”
Így folytatta: „Most elmondom neked az okát. Kétfajta angyal létezik. Hétköznapi angyalok és sábeszi angyalok. A szolgálattevő angyalok, azok a hétköznapi, szolgáló angyalok, akiket sábesz bejövetelekor nem üdvözlünk, hanem elköszönünk tőlük. Héberül ugyanaz a szó fedi azt, mikor valakit üdvözlünk, mint azt, mikor valakitől búcsút veszünk. Így mikor az első strófában mondjuk, hogy sálom, valójában ezektől a hétköznapi angyaloktól köszönünk el a sábesz bejövetele miatt, s ezután üdvözöljük a sábesz angyalait, a béke angyalait. Most már láthatod, egyik strófa sem felesleges.”
Ezután a Rebbe rám mosolygott, s azt kérdezte: „Megértetted?” Bólintottam.
Mindez 1962-ben történt, mikor kilenc éves voltam, tehát 52 évvel ezelőtt. Mégis, úgy érzem mintha csak tegnap történt volna. Olyan, mintha most is itt állna a Rebbe előttem, és beszélne hozzám. Ilyen erős nyomot hagyott bennem.
Yonasan Wiener rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 19. évfolyam 49. szám – 2017. szeptember 4.
