A marokkói Fezben születtem, mélyen vallásos családban. Ahogy kikiáltották a független Izraelt, az alija mellett döntöttünk, és Tibériás (Tverja) városában telepedtünk le. Az ötvenes években nagy szegénység uralkodott Izraelben, ezért a szekuláris kibuc mozgalom nagy sikerrel csábított bevándorló gyerekeket az oktatási intézményeibe, színvonalas oktatást, jó lakókörülményeket és bőséges étkezést ígérve. A szüleim, akiknek sok gyermekről kellett gondoskodniuk, naivan elhittek mindent az egyik kibuc fiatal propagandistájának és megengedték, hogy odaköltözzek. A búcsúzáskor apám megáldott és átadott egy imakönyvet meg egy Bibliát.
A kibucban egyedül én voltam vallásos. Lassanként felhagytam a cicit viselésével, majd a napi imádkozással, de a kóserságra és a szombatra igyekeztem odafigyelni. Amikor elértem a bár micva kort és a szüleim eljöttek meglátogatni, apám nem akarta elhinni, hogy a kibucban mennyire semmibe veszik a zsidó hagyományokat. Nem volt se zsinagóga, se tfilin. Azonnal hazavitt Tverjába és a helyi rabbi mellé adott, hogy két hónap alatt tanítsa meg mindazt, amit egy bár micva fiúnak tudnia kell. Később azonban visszaengedtek a kibucba, mert két év ottlét után nehéz volt beilleszkednem a városi környezetbe. A kibucban nevet változtattam: a Máchlufból Micha, a Turgemánból Peled lett, az ifjúsági szervezet után melynek tagja voltam.
Miután leszereltem a hadseregből, a Szochnut vancouveri irodájában kezdtem dolgozni, Kanadában. Ott ismertem meg a feleségemet, Bráchát. Később Calgaryba költöztünk, ahol a Zsidó Nemzeti Alap képviselőiként dolgoztunk. Ott történt, hogy kapcsolatba kerültem a Chábád mozgalommal.
Nem sokkal azután, hogy hazatértünk Izraelbe, súlyos, rosszindulatú bőrrákkal diagnosztizáltak, mely átterjedt a nyirokcsomóimra. Mivel a kanadai egészségbiztosításunk még érvényes volt, Vancouverbe utaztunk kezelésre, ahol a helyi lubavicsi küldötteknél töltöttünk néhány hónapot.
1989-ben a vancouveri orvosok az javasolták, hogy utazzak a Mount Sinai Medical Centerbe, Miamiba, ahol jobban specializálódtak a betegségemre. Ott Avrohom Korf rabbi, a floridai Chábád vezetője sietett a segítségemre. Alkalmazott a helyi jesivában, amivel nemcsak munkát adott, hanem egészségügyi biztosítást is. „Isten segítségével, bizonyára sokat segítesz majd a jesivában, ha végre felgyógyultál” – mondta.
A kezelések között gyakran ellátogattam a jesivába, ahol nagy szeretettel fogadtak. A jesiva vezetője, Leibel Schapiro rabbi bemutatott a diákoknak, és megszervezte, hogy mindig legyen, aki tanul velem.
Ellátogattunk New Yorkba, a Rebbéhez is, hogy a dollárosztás közben az áldását kérjük a kezelések sikeréhez. Amikor megemlítettem a Rebbének, hogy bejárok a jesivába, a következőt mondta: „Azt gondolja, hogy csak egészségügyi okokból került Miamiba? Tudja meg, hogy a valódi ok az, hogy erősítse a jesivát, legyen jó hatással a diákokra, mutasson nekik példát élni akarásból, pozitív gondolkodásból és optimizmusból!” Ezután megáldott azzal, hogy teljesen felépüljek az életveszélyes betegségemből.
A beszélgetésem a Rebbével mindössze néhány percig tartott. Én azonban úgy éreztem, hogy az idő megállt, amikor az a szent ember a szemembe nézett. Amikor továbbléptem, úgy tűnt, mintha egy órát töltöttem volna a Rebbe jelenlétében.
A Rebbe azt is mondta, hogy nem lesz szükség öt évre ahhoz, hogy felgyógyuljak és ez a jesivában töltött időnek köszönhető. Így is lett, a kezelések hamarabb véget értek, mint azt korábban mondták. A zárójelentésében azt írta a professzor, hogy a pozitív életfelfogásom sokat segített a gyógyulásban. A jesivában töltött idő alatt sokat fejlődtem a tóratanulás terén. Néhány év elteltével, Schapiro rabbi javaslatára, Izraelbe utaztam és letettem a rabbivizsgát. Nem sokkal ezután a North Miami Beach-ben működő marokkói zsinagóga felkért, hogy legyek a rabbijuk. Miután hazatértünk, az akkori izraeli főrabbi, Mordecháj Élijáhu segítségével, rabbiállást kaptam egy keleti zsidók által lakott mezőgazdasági településen, Netiv Hásájárában, majd hat évvel később Bét Horon település rabbija lettem.
A Rebbe hatására és biztatására lettem rabbi, aki arra ösztönzött negyvennégy évesen is üljek vissza az iskolapadba és tanuljak a jesivában. Minden egyes alkalommal, amikor a közelében lehettem, egyre csak erősödött a kapcsolatom vele. Az életemre gyakorolt hatása felbecsülhetetlen.
Micha Peled
Megjelent: Gut Sábesz 26. évfolyam 55. szám – 2024. szeptember 26.
