Miután kineveztek a Sáálávim nevű vallásos kibuc rabbijának, alapítottam egy jesivát a településen. Az intézmény dinamikusan fejlődött, és a vezetőjeként sokszor utaztam az Egyesült Államokba, hogy adományokat gyűjtsek. A hatvanas évek elején, az első ilyen utam előtt apám, Dr. Falk Schlesinger, a jeruzsálemi Sááréj Cedek kórház igazgatója a lelkemre kötötte, hogy tegyek látogatást a Lubavicsi Rebbénél, akit még Berlinből ismert. A Rebbe természetesen emlékezett apámra, és nagyon melegen fogadott.
Az évek során többször is meglátogattam a Rebbét. Nagyszerű eszmecseréket folytattunk, melyek során mindig az volt az érzésem, hogy kettőnkön kívül senki más nem létezik a világon. A Rebbe szobájában volt egy csengő, melyet a titkára szólaltatott meg, mihelyt lejárt a beszélgetésre kijelölt idő. Az első találkozónk alatt a csengő többször is megszólalt, ami meglehetősen nyomasztóan hatott rám. A Rebbe ezt észrevette és így szólt:
„A csengetés nekem szól, nem Önnek. Én döntöm el, hogy mikor végzünk”.
A találkozásaim során a jesiva ügyeiről is beszámoltam. A mi jesivánk volt az első vallásos-cionista jesiva, ahol a diákok felváltva tanultak és teljesítettek katonai szolgálatot. Amikor erről beszéltem a Rebbének, megemlítettem, hogy számos neves rabbi ellenzi a jesivahallgatók katonai kiképzését, mert szerintük ez elmossa a határt a jesiva és a külvilág között. A Rebbe erre elmosolyodott és így szólt:
„Ha Ön a határon él, akkor maradjon is a határon!”.
Ez egy szójáték volt, mellyel arra utalt, hogy mivel az ország határán éltünk, a jesivának is ki kellett vennie a részét a határ védelméből. A Rebbe tehát támogatta a tanulást és a katonai szolgálatot ötvöző, ún. heszder programot, legalábbis a mi jesivánkat illetően. A támogatását azzal is kifejezte, hogy átadott egy 54 dollárról szóló csekket. Ezzel egyértelműen az elismerését fejezte ki, amit hatalmas megtiszteltetésnek vettünk és nagy örömöt okozott a számunkra.
A legemlékezetesebb beszélgetésünk 1965-ben, a nagyünnepek után zajlott, amikor az arabok megpróbálták elfoglalni a kibuc és Latrun közötti területet, mely a függetlenségi háború és az izraeli-jordán fegyverszünet megkötése óta „senkiföldje” státuszban volt. Jordánia nagyon szerette volna megszerezni, mert az Ájálon-völgy igen termékeny terület volt és a föld megművelésével akart jogot formálni rá.
Attól tartottunk, hogy az ENSZ képes lesz Jordániának ítélni a területet, ezért mi is elkezdtük megművelni az ottani földeket. A jordánok azonban jól tudták, hogy szombaton nem dolgozunk, ezért olyankor mindig kétszeres erővel dolgoztak. Slomó Goren, a hadsereg főrabbija ellátogatott a kibucba és kijelentette, hogy mindenképpen meg kell állítani az ellenséget, nehogy az ő javukra húzzák meg a határt, mert az nagyon megnehezítené az ország védelmét és sokak életét veszélybe sodorná. A zsidó jog ennél sokkal enyhébb esetben is engedélyezi, hogy a határtelepülésen élő zsidók szombaton is hadat viseljenek. Egy stratégiai terület elvesztésének lehetősége miatt tehát akár még szántani is szabad.
A következő szombaton, 1965. október 30-án a jordánok harminc traktorral jelentek meg. Mi az útjukat álltuk. Valaki traktorral érkezett, mások csak kéziszerszámokkal. Egy idő múlva lőni kezdtek ránk. Viszonoztuk a tüzet, majd az ENSZ erők közbeléptek. Sikerült megvédeni a földünket. Úgy éreztük, hogy mindenben a zsidó jog előírásai szerint jártunk el.
Miután azonban híre kelt a történteknek, többen az ellenkezésüket fejezték ki. Érdekelt, hogy mi lehet a Rebbe véleménye. Amikor felhoztam neki, ő így szólt:
„Már hallottam róla. Ez a zsidó jog újszerű értelmezése volt”. Nem értettem, hogy mit akar ezzel pontosan kifejezni, ezért megkérdeztem: „A Rebbe úgy véli, hogy helytelenül cselekedtünk?” Ő így felelt: „Nem, amit tettek, az helyénvaló volt. De ezzel együtt ez mégis a zsidó jog újszerű értelmezése volt”.
Nem részletezte tovább, de szerintem az volt az üzenete, hogy egyfelől helyesli, amit tettünk, másfelől figyelmeztet, hogy nagyon körültekintően kell eljárni, amikor a szombatszegés engedélyezéséről dönt valaki. Egy ilyen döntés sohasem lehet automatikus. Nagyon sokat jelentet a számomra, hogy folyamatosan támogatott minket.
Meir Schlesinger rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 1. szám – 2021. szeptember 9.
