Édesanyám egy Chábád családban nőtt fel Moszkva külvárosában. 1941-ben, mikor kitört a háború a németek és az oroszok között, az egész család Szamarkandba repült. Édesanyám ekkor hat éves volt. Három éve éltek Szamarkandban, amikor elhunyt az édesanyja, és innentől neki is és az egész családnak nagyon nehéz élete volt.
Anyám taníttatása már nagyon korán félbeszakadt, s csak 1949-ben kezdhette újra tanulmányait, mikor családjával együtt az izraeli Kfar Chábádba költöztek. Ekkor már, tizenhárom évesen, óriási lendülettel vetette bele magát a tanulásba, hogy pótolja az elvesztett éveket.
Mindig nagyon szeretett tanulni, legyen szó akár vallási, akár világi témákról, de sokáig erre nem nyílt lehetősége, így mikor újra kezdhette nagyon gyorsan fejlődött. Tizenkilenc éves korára már egy Chábád iskolában tanított, s a Rebbétől kapta az útmutatást. Már ekkor világossá vált, hogy született pedagógus. Összesen ötvenkét évet töltött el a szakmájában, s két generáció nőtt fel a keze alatt.
1957-ben, miután összeházasodtak apámmal, az Egyesült Államokba költöztek, ahol számos iskolában tanított. Szigorúan vett szakterülete a héber nyelvtan volt, aminél kevés szárazabb dolgot lehet tanítani. Ez az, amitől általában még a legtehetségesebb diákok sem jönnek lázba, ám édesanyám olyan tanári talentummal volt megáldva, hogy még ezt is izgalmassá tudta tenni tanulói számára. Nebulói sosem fogják elfelejteni, hogy egyszer, egy bizonyos Mrs. Zelda Nemestől tanulták a héber nyelvtant.
Néhány történetet szeretnék megosztani, amit anyám mesélt nekem, s ami hűen tükrözi mennyire fontosnak tartotta a Rebbe az oktatást, és mennyire támogatta édesanyámat életcélja elérésében.
Az első történet még 1955-ből való, mikor édesanyám túl volt első tanítói évén Izraelben. Nyári szünet volt, s Antwerpenbe ment meglátogatni a nővérét. Míg ott volt, írt egy levelet a Rebbének, hogy az évnyitó utánig maradna, s csak azt követően térne vissza Izraelbe. Levelét még azzal
egészítette ki, hogy ezt természetesen az iskolaigazgató tudtával és jóváhagyásával tenné.
A Rebbe – mai napig megvan a válaszlevél másolata – kemény szavakkal válaszolt: „Mint tanár, tudnod kell, hogy milyen nehéz lesz diákjaidnak úgy elkezdeni az új évet, hogy kedvenc tanáruk nincs velük a tanévnyitón. Az igazgató olyan engedélyt adott neked, amit nem kellett volna megadnia. Ilyen engedély kiadásához az egész iskolai vezetőséggel egyeztetnie kellett volna”.
Majd a Rebbe így folytatta: „Ha hallgatsz a tanácsomra, amint megkapod ezt a levelet, hajóra ülsz és mész vissza Izraelbe. Ha meg már nem kapsz jegyet a hajóra, menj repülővel, hogy még odaérhess az évnyitóra.”
Bár szokatlanul kemény hang volt ez egy húsz évessel szemben, de anyám minden kétséget kizáróan született pedagógus volt, s a Rebbe hivatása iránti elkötelezettségében szerette volna megerősíteni. Anyám megfogadta a Rebbe tanácsát, s onnantól kezdve egyetlen napot sem hagyott ki, még akkor sem, amikor beteg volt.
A következő esemény már az 1960-as években történt, mikor én kisgyerek voltam. Abban az időben anyámnak nagy vágya volt, hogy főiskolára mehessen. Mint már említettem, kiskorában jó néhány évre kiesett az oktatásból, így később már semmilyen lehetőséget sem akart elszalasztani. Tehetséges diák volt és tanulni akart. Olyannyira, hogy bácsikámtól rendszeresen magánórákat vett a haszidut és a Talmud témaköréből. De főiskolai terveiről sem mondott le, noha apám nem nagyon lelkesedett ezért. Végül kiegyeztek abban, hogy a Rebbe tanácsát kérik ki a kérdést illetően. Anyám levelet írt a Rebbének, melyben részletesen kifejtette, miért szeretne főiskolára menni. A Rebbe egyetértett édesanyámmal, támogatta, csupán egy kikötése volt. Megírta neki, hogy emellett maradjon meg tanárnak teljes állásban. Édesanyám megfogadta a Rebbe tanácsát. Igaz, így végül a négy helyett nyolc évbe és számos tanulással átvirrasztott éjszakába került, de végül dicsérettel lediplomázott.
Mikor megkapta diplomáját, azonnal levelet írt a Rebbének, hogy folytatni szeretné tanulmányit, s ügyvédnek tanulna. Anyám nagyon okos asszony volt, s szeretett érvelni és vitatkozni, így ez a pálya illett volna hozzá.
A Rebbe egy kérdéssel válaszolt: „Hogy tudná egy jogi diploma segíteni az elsődleges küldetésed, nevezetesen, hogy még jobb tanár legyél?” A Rebbe ezt követően azt tanácsolta, hogy válasszon valami olyan szakmát, mely kifejezetten ezen cél eléréséhez járulna hozzá. Anyám ekkor írt vissza a Rebbének, hogy ez esetben pszichológiát tanulna. Ez már a Rebbénk is tetszett, s támogatta anyámat ebben a döntésében.
Ezek a történetek élesen rámutatnak, hogy a Rebbe általában hogyan tekintett az oktatás, illetve az oktatók fontosságára. Anyámat különösképpen bátorította, hogy minél elkötelezettebb és jobb tanár lehessen, s anyám mindig érezte, hogy a Rebbe útmutatásainak segítségével vált azzá a tanárrá, aki lenni szeretett volna.
Yossi Nemes rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 19. évfolyam 16. szám – 2017. január 18.
