Miután több mint egy évvel az esküvőnk után sem esett teherbe a feleségem, orvoshoz fordultunk. Öt éven át jártunk különböző szakemberekhez, de semmi sem vezetett eredményre. Végül eljutottunk a téma legnevesebb professzorához, aki azonban – számtalan vizsgálat elvégzése után – végképp lerombolta minden reményünket. Határozottan kijelentette, hogy semmi esélyünk arra, hogy természetes módon gyermekünk szülessen. Mindez rendkívül összetört minket és mély depresszióba süllyedtünk.
Ebben az időben a Kfár Chábádban működő szakiskola igazgatója voltam. Ott találkoztam Efrájim Wolff rabbival, aki azt javasolta, hogy utazzunk el New Yorkba és kérjük a Rebbe tanácsát és áldását.
1967-ben, ros hásáná és jom kipur között érkeztünk New Yorkba, és hamarosan már időpontunk is volt a Rebbéhez. Az irodája előtti várakozás nagyon nehéz volt. Idegesek voltunk és feszültek. Az időt zsoltárolvasással töltöttük. Végül beléphettünk hozzá és ahogy megpillantottuk a széles mosolyát, nyomban elillant minden félelmünk.
Átadtam a Rebbének egy húszoldalas levelet, melyben bemutatkoztam és részletesen elmagyaráztam jövetelünk okát. A Rebbe pillanatok alatt végigfutott a szövegen, nem igazán hittem, hogy ennyi idő alatt el lehet olvasni az egészet. A szemem sarkából láttam, hogy a feleségem se nagyon érti a helyzetet. A Rebbe ekkor letette a levelet és elkezdte megválaszolni az összes kérdést, ami a levelemben állt. Így kezdte: „Ön egy olyan intézményben dolgozik, melyet az apósom [az előző rebbe] alapított és ez biztosítja, hogy fogadni tudja az áldást, melyre szüksége van”. Ezután azt kérte, hogy szfárádi ifjúsági vezetőket alkalmazzak az iskolában, mert a tanulók többsége is szfárádi családból származott. „Ha a saját közösségükből való példaképeket látnak maguk előtt, akik istenfélők és betartják a parancsolatokat, akkor könnyebben azonosulnak ezzel az úttal” – magyarázta.
Ezután rátért az egészségügyi problémára. Megemlítette az összes általam megnevezett orvost és kezelési módszert, és a végső diagnózist adó professzort is. A feleségem elhűlt, miközben ezt hallgatta. A Rebbe ezután közölte, hogy egyáltalán nem ért egyet azzal, amit az orvosok megállapítottak. „Nincs szükségük természetfeletti csodára. Adja Isten, hogy természetes úton szülessenek fiaik és lányaik” – szólt az áldása.
Úgy tettünk, ahogy mondta [és felkerestünk minden orvost, akit javasolt]. Egy teljes éven át végeztek vizsgálatokat és adtak kezeléseket a feleségemnek. Egyszer, amikor felmerült egy újfajta eljárás és a Rebbe tanácsát kértük, azt javasolta, hogy keressünk más megoldást. Amikor ezt közöltük az orvossal, az igencsak dühbe jött. „Döntsék el: az én utasításaimat követik vagy a lubavicsi Rebbéét?”.
Amikor minderről beszámoltunk a Rebbének, az tanácsolta, hogy inkább keressünk egy másik szakembert. Ezután több orvosnál is jártunk, mire eljutottunk Polisuk professzorhoz a jeruzsálemi Hádászá Egészségügyi Központban. Ő, miután áttanulmányozta a kórtörténetet, műtéti beavatkozást javasolt a feleségemnek. „Tegyék azt, amit ez az orvos mond” – jött a Rebbe üzenete.
Az operáció előtt még elvégeztek egy sor vizsgálatot. Amikor megjöttek az eredmények, a professzor behívott minket az irodájába és döbbenten közölte: „Fogalmam sincs, hogy mi történhetett, de ehhez hasonló csodát még nem láttam. Ön terhes! Műtét nélkül!”.
Amikor hazaérkeztünk, a Rebbe levele várt minket a postaládában. A levél végére saját kezével írta oda: „Halljunk jó híreket!”.
Kilenc hónappal később megszületett a fiunk, akit a Rebbe után Menáchem Mendelnek neveztünk el. Az ezt követő hat évben további öt gyerekünk született, először három fiú, majd két lány.
Nem tudom, miért, de a Rebbe mindenképpen azt akarta, hogy csodák nélkül legyenek gyermekeink, ezért küldött minket egyik orvostól a másikig, hogy végre rátaláljunk arra, aki hitt abban, hogy segíteni tud. És persze abban is igaza volt, hogy az áldás az oktatásban betöltött szerepem által ér el minket. Amikor a fenti történet zajlott, elvállaltam még egy iskola igazgatását. Az egyik intézményben délelőtt, a másikban délután dolgoztam. Rengeteg feladatom volt, de az az igazság, hogy a terhelés növekedésével egyre nőtt a befogadható áldás mennyisége is. És az áldás nem is maradt el!
Refáel Cvi Hartman rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 25. évfolyam 47. szám – 2023. augusztus 17.
