Amikor a lodi lubavicsi jesivában tanultam, néhány társammal együtt rendkívül erős vágyat éreztünk arra, hogy elutazzunk New Yorkba, hogy a Rebbe közelében lehessünk. 1962-ben az egyik tanárunk, Slomó Chájim Kesselman rabbi kreatív ötlettel rukkolt elő. Diákcsere programot javasolt, melynek során mi kiutazunk Amerikába, onnan pedig egy tanulócsoport Lodba jön, hogy erősítse a jesivát a távollétünkben. A Rebbének tetszett a dolog és a belegyezését adta.
Ezután következett a vízumok beszerzése. Emellett az izraeli hadseregtől kiutazási engedélyt kellett kérnünk, mert a jesivabeli tanulmányainkat a katonai szolgálat halasztása tette lehetővé. Mindeközben elkezdtünk pénzt gyűjteni repülőjegyre. Akkoriban egy New Yorkba szóló repülőjegy a havi átlagbér ötszörösét tette ki. Egy teljes évig szerettünk volna a Rebbe közelében tartózkodni, de a hadsereg csak egy hónapot engedélyezett. Úgy döntöttünk, hogy majd Amerikából próbálunk hosszabbítást szerezni. Egy lubavicsi hászidoknak szervezett charter járatra vettünk jegyet, mely éppen az őszi ünnepek előtt indult útnak.
Abban az időben a Rebbe kétszer fogadta személyesen a látogatókat: amikor megérkeztek, nem sokkal ros hásáná előtt, és amikor hazaindultak, egy hónappal később. Én ajándékkal érkeztem az első beszélgetésre. A házunk mellett, Kfár Chábádban gránátalmafák álltak, néhány különlegesen szép darabot vittem el a Rebbének.
Ros hásáná első estéjén sietősen vacsoráztunk, majd a Chábád központjába mentünk, mert a Rebbe ott fogadott minket, apósa egykori lakásában. Még az étkezés közepén tartottak. Én a Rebbe széke mögött találtam magamnak helyet. A desszert felszolgálása után a Rebbe megkérdezte, hogy van-e még valami, mire behozták neki a gránátalmákat. A Rebbe kivett kettőt és megkérdezte, hogy jelen van-e, aki hozta őket.
Amikor rám mutattak, ő megfordult és arról érdeklődött, hogy betartották-e az izraeli termésekre vonatkozó előírásokat a gránátalmával kapcsolatban. Azt feleltem, hogy igen, így felvágta az egyik gyümölcsöt és evett belőle. A többit másnap, egy hászid összejövetel során osztotta ki.
A fogadás során az egyik társam megemlítette, hogy nagyon nyomaszt minket a hadsereg engedélyének meghosszabbítása. Nagyon sok feszültséget okozott ez a helyzet, mert nem tudtuk, hogy mikor kell elindulnunk. Emiatt abban sem voltunk biztosak, hogy elmenjünk-e személyesen búcsút venni a Rebbétől. Ő a következőt mondta: „A járat csak szerdán indul. Ha mégis el kell utaznotok, gyertek el kedden”. Keddig azonban még mindig nem jött meg a végleges válasz, így felvettük a kapcsolatot a Rebbe titkárával. A Rebbe a következőt üzente: „Ha úgy alakul, eljöhettek szerdán is”. Ezt úgy értelmeztük, hogy minden megoldódik és nem kell hazautaznunk. A következő reggel telefonhívást kaptunk Lodból: „A hadsereg jóváhagyott egy három hónapos hosszabbítást!”.
Egy héttel később csatlakoztunk azokhoz az amerikaiakhoz, akik búcsút készültek venni a Rebbétől. A Rebbe egy nagyon fontos gondolatot adott át: „Amikor valaki egy helyről elutazik máshová, akkor úgy kell távoznia, hogy magával visz valamit. Mindenhol meg kell találni az adott helyre jellemző pozitív dolgot és azt be kell építeni az új helyszín pozitív értékei közé”.
Miután letelt a három hónap, ismét halasztásért folyamodtunk. Minden próbálkozás dacára nemleges válasz érkezett, ezért ádár hónap 17.-ére lefoglaltuk a repülőjegyeket és aznapra bejelentkeztünk a Rebbéhez. Elmondott egy hászid tanítást, átadott mindenkinek egy-egy Tánjá-kötetet és egy-egy dollárt. Később Hodakov rabbival még küldött mindannyiunknak ötven izraeli fontot az utazási költségekre. Azóta pedig minden év ádár 17-én összegyűlik a csoport, hogy közösen tanuljunk, énekeljünk és felidézzük a közös élményeket, amit a Rebbe közelében szereztünk.
Aharon Halperin rabbi
