A lengyelországi Siedlicében születtem négy évvel a II. világháború kitörése előtt. A háború miatt Oroszországba menekültünk. A nehézségek ellenére apám gondoskodott arról, hogy én és a testvéreim is megfelelő zsidó nevelést kapjunk. Ő maga még a varsói Tomchéj Tmimim lubavicsi jesivába járt, én pedig a Tel Avivban és Lodban működő Tomchéj Tmimim jesivába iratkoztam be, amikor a háború után Izraelben telepedtünk le.
1961-ben házasodtam meg, majd tanítani kezdtem a Kfár Chábádban működő jesivában, ahol a diákok hászid tanulmányokban elért eredményéért voltam felelős. Az ott töltött évek alatt több száz diákkal ismerkedtem meg, akik között természetesen voltak olyanok is, akiknek a viselkedése meglehetősen problémás volt. A tanári értekezleteken mindig megvitattuk, hogy miként lehetne segíteni ezeken a gyerekeken. Én mindig igyekeztem megbocsájtó lenni, és arra próbáltam rávenni a többieket is, hogy tekintsenek el a szigorú büntetéstől. Emiatt kaptam a becenevemet is: én lettem a „berdicsevi”, utalva a Berdicsevben élt Lévi Jichhák rabbira, aki csak a jót volt képes meglátni a zsidókban és a „zsidó nép védőügyvédjének” nevezték.
A hetvenes évek közepén egy problémás tanulókból álló csoport ügyében kellett döntést hoznunk. Fegyelmezhetetlenek voltak, és a vezetőség azon a véleményen volt, hogy ideje nagyon keményen fellépni velük szemben.
Nem értettem velük egyet, és enyhébb retorziókat javasoltam. Ezzel együtt bizonytalan voltam magamban. Talán mégis a többi tanárnak van igaza, és szigorúbban kellene velük bánni. Úgy döntöttem, hogy a Rebbéhez fordulok tanácsért.
Akkoriban évente kétszer látogattam el a Rebbéhez: Szimchát Tórakor és Sávuotkor. A jesiva ügyeit azonban sohasem hoztam fel, mert ez nem az én hatáskörömbe tartozott. Ezúttal azonban annyira érzékenyen érintett a dolog, hogy nem tudtam visszatartani magam. Mielőtt fogadott volna a Rebbe, egy papírra írtam le a konfliktus részleteit. Az utolsó pillanatban azonban inkább zsebre tettem a levelet, és úgy döntöttem, szóban tárom a Rebbe elé a problémát. A Rebbe előtt állva végül nem hoztam szóba az ügyet.
Abban az időben a szukkoti ünnepi csokorhoz szükséges citrusgyümölcs, az etrog termesztésével is foglalkoztam, és főleg erről beszéltünk. Egy régi hagyomány szerint elsősorban a Calabriában termesztett etrogokat keresték a hászidok. Ezekkel a gyümölcsökkel azonban volt egy probléma: mivel az etrog nehezen termeszthető, érzékeny növény, az olasz gazdák gyakran citrommal keresztezték az etrogfákat, hogy ellenállóbb gyümölcsöket kapjanak. Az ilyen etrogokkal azonban nem teljesíthető a szukkoti parancsolat. Calabriában ezért voltak olyan termőterületek, ahol lubavicsi hászidok ellenőrizték a fákat, hogy ne lehessen beoltani őket. A Rebbe arra utasította a küldötteit, hogy vigyenek magokat Calabriából Izraelbe, ott termesszék az etrogokat, s így vegyék elejét a keresztezés problémájának.
Az apósom, Ávráhám Smuel Gorelik rabbi volt az első izraeli termelő, aki calabriai magokat ültetett. Később én is bekapcsolódtam a munkába, melyhez folyamatosan a Rebbe tanácsát kértük.
5751-ben (1990), melyet a Rebbe a „csodák évének” nevezett, tisré hónap végén arra kértem a Rebbét, hogy adja nekem azokat az etrogokat, melyeket abban az évben használt, hogy elültethessem a magjaikat Kfár Chábádban. A Rebbe két etrogot adott. Ötvenkét magot találtam bennük, melyekből fákat neveltem. Eleinte csak egy kis területre ültettük ezeket a fákat, és elsősorban lubavicsi hászidoknak adtuk el a gyümölcsüket. Később azonban egyre növekedett az igény, így egy idő után már csak olyan fákat neveltünk, melyek az Rebbe etrogjainak a magjaiból származtak.
Visszatérve a Rebbével folytatott beszélgetésemre: amikor véget ért a találkozó és távozni készültem, a Rebbe intett, hogy még maradjak, és így szólt: „Az oktatási munkával kapcsolatban – az elfogadás és a kedvesség mindig több eredményt hozott. A mai világban pedig ez az egyetlen út, amely sikerre vezethet. Legyen áldás a munkáján!”.
Elképedtem. A Rebbe anélkül adta meg a választ a kérdésemre, hogy azt feltettem volna neki. Egyértelműen kijelentette, hogy igazam volt. Ezeknek a problémás diákoknak csak megengedő hozzáállással lehet segíteni. Megfogadtam a Rebbe tanácsát. Az említett diákok ma mind vezető pozíciót töltenek be a Chábád mozgalomban. Kivétel nélkül.
Moshe Naparstek rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 23. évfolyam 15. szám – 2020. december 24.
