Apámat 1986 novemberében a brooklyni zsidó kórházban kezelték, ahol egy lubavicsi hászid, Elya Gross látta el a rabbi feladatát. Sokáig apám mellett voltam, mert egy szívroham következtében kómába esett és segítenem kellett az ellátásában. Eközben szoros barátságot kötöttem Gross rabbival, aki mindenben a rendelkezésemre állt. Gondoskodott a kóser ellátásról és igyekezett kényelmesebbé tenni az ott tartózkodásomat.
Egy teljes hónapot a kórházban töltöttem, így sok időt voltunk együtt. Nem sokkal korábban végeztem az orvosi egyetemen és a saját felelősségemnek éreztem, hogy életben tartsam apámat. Emellett anyámat is támogatnom kellett, aki teljesen össze volt törve.
Egy nap így szólt hozzám Elya rabbi: „Ön igazán nagyszerű példa arra, hogy miként kell gyakorolni a tiszteld apádat és anyádat parancsolatát. Azt szeretném, hogy amint elhagyja a kórházat, találkozzon a Rebbével”.
Így is tettem. Miután apám felébredt a a kómából és december elején kiengedték a kórházból, Elya rabbi elvitt a Chábád mozgalom központjába, az Eastern Parkway 770. szám alatti épületbe. Amikor megérkeztünk, rengeteg embert láttam a Rebbe irodája körül tolongani, de Elya rabbi nem vett tudomást róluk, egyenesen az ajtóhoz ment és bekopogott. Amint beléptünk, megpillantottam a Rebbét, aki az íróasztalánál állt és egy könyvet tanulmányozott. „Ő az a fiatal orvos, akiről már beszéltem” – mondta Elya rabbi. A Rebbe bólintott és hellyel kínált. Beszélgetni kezdtünk. A Rebbe azt tudakolta, hogy mi vitt rá arra a radikális lépésre, hogy egy teljes hónapra beköltözzek a kórházba apám mellé. „Azért volt ott, hogy imádkozzon? Vagy azért, hogy az ellátást felügyelje? Vagy morális támogatást akart nyújtani?” – kérdezte.
Őszintén válaszoltam: „Attól féltem, hogy apám meghal és mindenképpen meg akartam osztani vele néhány dolgot mielőtt elhagyja ezt a világot. Amikor újjáélesztették, azért imádkoztam, hogy a családtagoknak még legyen ideje méltó módon búcsút venni tőle”. Az imám végül meghallgatásra talált, mert apám csodával határos módon teljesen felépült. Miután kiengedték és rehabilitációra küldték, tudtam, hogy mindent megtettem, ami tőlem telt.
A Rebbe végighallgatott, majd így szólt: „Sok embernek egy egész élet kell ahhoz, hogy megtanulják a szülői tisztelet betartásának helyes módját, de úgy tűnik, hogy önnek ez nagyon gyorsan sikerült”. Ezután pedig elmondta, hogy miért fogadott személyes találkozón, holott akkor már inkább csak csoportos találkozókon vett részt. „Van bennünk valami közös” – mondta. „Mi közös van bennünk?” – kérdeztem elképedve. „Én nem voltam mindig képes megfelelő módon gyakorolni a szülői tisztelet parancsolatát anyámmal, ameddig életben volt. Nem tudtam elkísérni minden orvosi vizsgálatra, nem tudtam mindig elmenni a gyógyszereiért. Ilyenkor Elya rabbi segítségét kértem. Ő volt az, akin keresztül úgy tudtam betartani ezt a parancsolatot, ahogy az elvárható. És ahogy nekem segítséget nyújtott, úgy önnek is. Ő a kapocs kettőnk között” – magyarázta, majd egy rendkívüli megjegyzést tett: „Ha bármikor látni kíván, jöjjön nyugodtan”.
Éltem a felajánlásával és többször tanácskoztam vele fontos, életbe vágó ügyekben. Gyermekorvos lettem és nem találtam magyarázatot arra, hogy Isten hogyan sújthat kisgyermekeket. Nagyon megviselt a szenvedő, súlyos állapotban lévő gyerekek látványa. A Rebbétől kértem tanácsot, hogy vallásos zsidóként miként nézzek szembe az ártatlanokat érő szenvedéssel és milyen magyarázatot adjak a beteg gyerekek szüleinek. Azt is tudni akartam, hogy gyerekorvosként folytassam-e a pályámat.
A Rebbe a következő módon világította meg a szenvedés mibenlétét: „Nem szabad, hogy rossz dologként tekintsünk erre. Minden, ami Istentől származik, a jót szolgálja, még ha nem is érthetjük meg, hogy miként”. A Rebbe úgy vélte, hogy hinnünk kell abban, hogy a betegségnek értelme van, amit egyszer majd megértünk. Talán csak hosszú idő elteltével és az is lehet, hogy csak a következő világban. Akkor azonban belátjuk, hogy miért volt szükséges. A legfontosabb dolog, amit tanultam tőle, az volt, hogy az Isten vagy bármely emberi lény iránt érzett harag pusztító hatással van a zsidó népre és a világra. „Ha dühös Istenre egy diagnózis miatt, azzal csökkenti a csoda bekövetkeztének esélyét a gyermek számára. Sohase haragudjon Istenre. Örüljön annak, hogy ilyen különleges küldetést teljesít és lehetősége van egy beteg gyerek kezelésére és a gyógyítás csodájának megvalósítására” – mondta.
Dr. Stuart Ditchek
Megjelent: Gut Sábesz 25. évfolyam 16. szám – 2023. január 12.
