Montrealban nőttem fel és a helyi lubavicsi jesivában, a Tomchei Temimimben tanultam. Abban az időben alig lehetett kóser élelmiszerhez jutni a városban. Az első glatt kóser hentesüzletet apám nyitotta meg. Apám a Rebbe tanácsait követte, és az ő áldása nyomán virágzott az üzlet.
A vállalkozással kapcsolatban apám többször elutazott a Rebbéhez New Yorkba. Egyszer, 1954-ben, a bár micvám alkalmával engem is magával vitt. Emlékszem, amikor beléptünk a Rebbe szobájába, úgy éreztem, mintha áthatolt volna rajtam a pillantása. Úgy éreztem, hogy belém lát és mindent tud rólam a születésemtől fogva. Amikor azonban beszélni kezdett hozzám, feloldódott a feszültségem, mert nagyon megnyugtató hangja volt.
A Rebbe hellyel kínálta apámat, én azonban állva maradtam, mert mindkettőjüknek meg akartam adni a tiszteletet. A Rebbe ezután megkérdezte, hogy mit láttam az Eastern Parkwayen, az úton, ahol a Chábád főhadiszállása áll.
Nem tudtam, mit feleljek, attól tartottam, hogy ez valami beugratós kérdés.
„Mit láttál?” – tette fel a kérdést ismét a Rebbe.
„Embereket láttam” – suttogtam.
„Fákat nem láttál?” – kérdezte.
„Nem, nem figyeltem a fákra” – válaszoltam, bár az út és az úttest mellett is fasorok szegélyezik az Eastern Parkwayt.
„Ha megfigyelted volna a fákat, észrevetted volna, hogy két fajtát ültettek az út mellett. Az egyik fajta magától nő, mert erős gyökerei vannak, a másik fajtát viszont körbe kell keríteni, hogy magasra nőjön és fejlődjön. Neked attól a fától kell tanulnod, amelynek erős gyökerei vannak. Ha úgy mélyedsz el a Tórában, ahogyan egy olyan fiúnak kell, akinek a családja erős vallási gyökerekkel rendelkezik, akkor te is erős leszel, ahogy a rabbik is tanítják: egy erős gyökerű fa kiállja a nagy viharokat is és a szelek sem tehetnek benne kárt” – mondta a Rebbe.
Sokat tanultam ebből és sokszor ismételtem el a gyermekeimnek is.
A következő emlékem a Rebbéről 1959-ből való, amikor az eljegyzésem miatt kerestem fel. A találkozón jelen volt apám, apósom és a menyasszonyom, Devorah is. A Rebbe feltette a kérdést, hogy Devorah hogyan tervezi eltakarni a haját az esküvő után. A nővérei Izraelben éltek és mindannyian kendőt hordtak, így ő is ezt tervezte, bár a Chábád közösségben a paróka volt szokásban. A Rebbe megkérdezte Devorah-t, hogy mit gondol a dologról, amiből azután egy 45 perces eszmecsere kerekedett. A Rebbe elmagyarázta, hogy miért találja a kendőt problematikusnak. „Képzelje el, hogy megjelenik egy esküvőn, ahova mindenki a legelegánsabb ruhájában és parókájában érkezett, Ön viszont kendőben van. Kényelmetlenül fogja magát érezni, mert mindenki csinosabb lesz Önnél” – mondta. Azt is hozzátette, hogy ha valaki kellemetlennek érez valamit, akkor egy idő után hanyagolni fogja, ezért érdemes megelőzni egy ilyen helyzet kialakulását.
A találkozó után Devorah megfogadta, hogy parókát fog viselni, és el is ment vásárolni egyet. Ezzel azonban nem értek végét a házasságunkat érintő kérdések. Apósomék ragaszkodtak hozzá, hogy várjunk az esküvővel, amíg Devorah befejezi a főiskolát. Én akkor már lediplomáztam és egy zsidó iskolában tanítottam. Aggódtam, hogy a fizetésem nem lesz elég arra, hogy eltartsak egy családot, de nem akartam elfogadni azt sem, hogy még olyan sokat várjak a házassággal, ezért levelet írtam a Rebbének az ügyben.
A Rebbe hosszú levélben válaszolt, melyben leszögezte, hogy ellene van az esküvő elhalasztásának. „Azzal kapcsolatban, hogy az esküvő dátumát el akarják halasztani, ismert az álláspontom: nem hiszem, hogy helyes dolog elhalasztani egy esküvőt, miután két fiatal úgy döntött, hogy össze akarnak házasodni”.
A levélben én is kaptam némi kritikát: „A jövőbeni anyagi helyzetét érintő aggodalmával kapcsolatban, különösen, ami az esküvő utáni időszakot érinti, csodálkozom magán, hiszen ki tudja megmondani, hogy mi történik egy vagy két év múlva? Mindent meg kell tennie, hogy az Örökkévaló áldásának befogadására képes edényt formáljon önmagából. Mivel már van egy szakmája, így csak bíznia kell az Örökkévalóban a jövőjével kapcsolatban. Az effajta hit már önmagában újabb csatornákat nyit meg, melyeken keresztül az isteni áldást fogadhatja. Ezen kívül az aggodalom nemcsak értelmetlen, hanem káros is. Egy zsidó egyszerűen csak higgyen Istenben, úgy, ahogy egy gyermek hisz az apjában. Ez a hit hozza létre azt a csatornát, melyen keresztül az isteni áldást fogadhatja.”
A Rebbe szavainak hatására elmúlt az aggodalmam. Apósomék is úgy döntöttek, hogy kár elhalasztani az esküvőt és a feleségem is sikeresen befejezte a főiskoláját. Istennek hála, minden jóra fordult.
Zev Litenatsky
Megjelent: Gut Sábesz 21. évfolyam 48. szám – 2019. augusztus 8.
